Szerdán ment Maxim bölcsibe, el is kezdett köhögni, még aznap. Pénteken azt mondta az egyik gondozó, hogy mivel most senki nem köhög Maximon kívül, valószínű megfázott szerda reggel, amikor elég hideg volt és biciklivel mentünk. Ezen kicsit felhúztam magam, mert szinte minden gyereknek folyik az orra, szegény Maximnál meg köhögést vált ki a legtöbb vírus. Péntekre már eléggé elfáradtam, Maxim végig köhögte a szerda és csütörtök éjszakát. Haboztam hogyan tovább, mert szinte csak alvás alatt köhögött. Az egyik homeopátiás bogyóját elkezdtem neki adni, esténként flixotide-dal kombinálva. Pénteken aztán egy gyógynövényes szirupot is kapott, esténként inhalálunk hígított Salvus vízzel (a bénázásom miatt lett hígított). Szombaton pedig elmentünk a városba egy sókamrába. 45 perces széánsz, volt 50% kedvezményem, és jó alkalomnak tűnt kipróbálni. Kb Maxim magasságáig hegyisó-kristályokkal van kirakva a szoba, az alja tiszta sókavics, picuri patak folydogált, félhomály, zene, és szerencsére csak mi voltunk. Hogy a sok gyógymód közül melyik segített, vagy hogy az egész együtt, nem tudom, a lényeg, hogy vasárnap óta nem köhög Maxim. Az orrát folyamatosan tisztítani kell, de ez már igazán semmiség.
Három és fél hónap uszodamentes időszak után úgy gondoltam, hogy egy alkalom már igazán nem ronthat Maxim állapotán - eddig legalábbis nem segített, hogy nem mentünk. Mint mindig nagy rohanás, hogy időben odaérjünk, berohanunk az öltözőbe, ahol észre veszem, hogy a mobilom nincs a táskám zsebében. Abban biztos voltam, hogy amikor kivettem a belépőkártyát, még a zsebben láttam. Az öltözőből kirohantam, Maximmal a kezemben, át a parkolón, mobil sehol, aztán megláttam az autónál a földön. Húu, megkönnyebbülve visszafutottam, Maxim még mindig a kezemben (lett is izomlázam másnapra). Itt kezdődött Maxim "műsora". Gondolom, nem tett jót az idegességem, kapkodásom; Maxim nem akart átöltözni, nem akart bemenni az uszodába, nem akart bemenni a vízbe, aztán csak rajtam csüngött, esze ágában sem volt lerakni a lábát. Az, hogy a "kiültetem a partra és becsobban" feladatot elkezdeni sem tudtuk, nem is csodáltam. Pedig a víz vállmagasságig ért csak a gyerekeknek. Úgy tűnt, Maxim mindentől és mindenkitől tart.
Az edző azt mondta, hogy lassan próbáljak vele minden feladatot, hátha felenged majd. Nem úgy tűnt. Aztán úgy jó öt perc múlva jött a következő feladat: üres poharat vízbe meríteni, rátenni a deszkára és tolni a poharat. Együtt kezdtük el tolni a deszkát, aztán szép lassan már csak Maxim tolta a deszkát. Közben minden egyes feloldódását megdicsértem, az oktató néni pedig többször megtapsolta Maximot. A feladat másik része abból állt, hogy a vízzel teli poharat a gyerekek fejére öntötték a szülők, de mi egyelőre csak kiöntöttük a vizet. Majd jött a labdázás, ezt is ügyesen végig csinálta Maxim, a legfiatalabb lévén kevésbé dobálta még a labdát, de a vízhez hozzászokott legalább. Már nem izgatta, hogy sokan vagyunk a medencében, egyedül visszavitte a deszkát, poharat, majd a labdát.
Az utolsó feladattal megint küzdöttünk egy kicsit, mert karúszót kellett felvenni, és a nagyobbak már önállóan úszkáltak. Mi a felvételnél megakadtunk, de egy kisebb sírás után elkezdtem Maximot húzni a vízben, mint régen, lassan, gyorsan, majd megint lassan. Így láttuk meg Andit Lillával, akivel elvileg egy csoportba iratkoztunk be. Kezdett gyanús lenni, hogy akkor milyen csoportba is jöttem, egyáltalán jó szintre-e. Akkor már szinte biztos voltam benne, hogy a fél órával korábbi csoportban evickélünk. Gyorsan leellenőrizte az edző a listát, és igen, jó szintre jöttünk, csak nem a mi csoportunkba. Már értettem, miért nem terveztem szabadság-kivételt péntekekre. (Az első órát kihagytuk, ezzel együtt az akkori névsorolvasást is.) Viszont azt is mondta az oktató, hogy mivel nagyon félénken kezdte Maxim az órát, és most kezd belejönni, jót tenne neki, ha maradnánk a következőre, és ha fárad, hamarabb abba hagyjuk. Talán egy-két perccel a vége előtt jöttünk ki. Ügyesen megcsinálta az első feladatot is, a poharas deszkatolásnál locsoltuk a fejét - meg néha az enyémet is -, a karúszónál nyújtotta a kezét, de azért kellett egy kis lökés, viszont három karikából állót sikerült feladnom rá, ezzel már egész jól lebegett. Sokat mosolygott az oktatóra, Andira, Lillára, látszott rajta, hogy feloldódott, nem fél. Úszás után egyfolytában evett, Lilla müzliszeletét is oda adta neki Andi. Meg is lepődtem, hogy milyen közvetlen volt velük, nem tartott tőlük. Kíváncsi leszek a következő órára.
