Fotók - április

Áprilisi képeink

Tyúk(horror)-sztori

Margóék a tavaszi szünet első hetében jöttek, április 14-én vasárnap hajnalban mentek vissza. Norbi hajnali 4-kor vitte ki őket a buszhoz. Ekkor még nem vett észre semmit, csak reggel 9-kor jön be a kertből és mondja, hogy valami megtámadta a tyúkokat, nem élnek, sőt az egyiknek a feje sincs a helyén. A fiúk rohantak ki helyszínelni, aztán ecsetelték is, hogy a barnának teljesen leszedte a fejét az a valami, a fehér is szegény tiszta vér. Mindezeket hallva Emili is meg akarta nézni a történteket, vártam, vártam, aztán mire szegény tyúkok a zöldhulladék kukába kerültek, kimentem vele. Egy másodpercre belekukkantott a kukába ugyan, de nem hiszem, hogy sokat látott belőle. Viszont a fiúk is erről beszéltek egész délelőtt, Emili meg gyakorlatilag percenként ismételte, hogy valami megtámadta a tyúkokat és leszedte a fejüket. Pár nap után összeraktuk, hogy nem nyest vagy menyét volt a támadó, hanem róka, és azért nem vitte el a tetemeket, mert Norbi megzavarhatta hajnalban. Ugyanis tett ki vadfigyelő kamerát, és többször is reggel 4 körül jött a róka. És sajnos az automata ajtó beragadt, ami lemerítette az elemeket, így ki tudja hány éjszaka nyitva maradt a tyúkól. Ráadásul a ketrecükbe be tudott menni, mert onnan kijártak egy nagyobb elkerített részbe kapirgálni. Szóval a csapda amit kitettek, az érintetlenül állt. Aztán a szomszéd is mondta, hogy az ő kamerája is felvette már többször a rókát, mondjuk, szólhatott volna, hátha jobban figyelünk vagy bezárjuk a nagykaput.

Csütörtökön a tavaszi szünet második hetében én otthon voltam a gyerekekkel, és pont csütörtökönként van állatpiac Arlonban, ahol eddig is vettük a csirkéket. Így a begipszelt lábú Emilivel és a két fiúval elautóztunk csirkét venni. Ugyanúgy egy tanyasi barnát és egy fehér Sussex fajtát akartunk, mert nagyon jól tojt az előző pár is. Egy hatalmas kamion mindenféle madarat meg nyulakat, rágcsálókat kipakol egy téren, és ez a piac. Sorba kellett állnunk, annyian voltak. A gyerekek simogattak kiskacsát, kislibát, gyönyörű galambokat is láttunk. Nagy boldogan vittük haza az új barna és fehér csirkét. Aztán már kevésbé voltam boldog, mikor úgy tűnt, a barna tyúk beteg, valami baja van, állandóan gubbasztott, először azt hittük, nincs is szeme, mert többet volt csukva mint nyitva. Emili mondogatja még most is: „valami baja van a barna pipinek, nincs szeme”.

Még jó, hogy otthon voltunk 5 napot, mert este ugyan beült a házba a barna, de reggel ki kellett rakni. Néha kapirgált egyet, esetleg evett-ivott egy kicsit, de rengeteget gubbasztott. Először arra gondoltam, hogy visszaviszem, de mikor nyitogatta a szemét, akkor gondoltuk, hogy ha esetleg elpusztul, akkor veszünk egy másikat egy hét múlva. Ráadásul a fehér is piszkálta, az elején mindig így volt, össze kellett szokniuk, de látszott, hogy a barna sokkal gyengébb. Bosszantott, hogy nem elég Emilit ápolni, még az egyik tyúk sem egészséges. Viszont a sok napsütés, gondoskodás úgy tűnik segített, mert 5 nap után elkezdett kapirgálni, járkálni, és már szinte mindig nyitva volt a szeme. Már több mint 3 hete nálunk vannak, úgy tűnik szépen rendbe jött.

Emilit ez az egész nagyon megviselte. Azóta nem marad egyedül egy helyiségben, pedig sokat játszott egyedül. Fél. A rókától alapból fél, szóval neki meg se mondtuk a végső konklúziónkat, ő még mindig úgy tudja, hogy valami állat, nyest vagy menyét támadta meg a pipiket. Ezek kisebbek mint a róka, és könnyebben elfogadja, hogy ezek félnek tőlünk. Egyik este visított, hogy zárjuk be a macskát, nehogy megtámadja őt is a nyest. Minden este meg kellett nyugtatni, hogy apa megnézte, bezáródott a tyúkól ajtaja, semmi nem tud bemenni hozzájuk. De ez eltart egy darabig, mire teljesen feldolgozza. Az elején úgy próbáltam elmagyarázni neki, hogy a tyúkokat a kukásautó elviszi a hulladéktemetőbe, mert az elpusztult állatokat oda kell vinni. És hogy az új pipikre nagyon vigyázunk majd. Egyik nap azt mondta mielőtt megvettük az újakat, hogy nem akar új pipiket, hogy ne támadja meg őket semmi.

Ilyeneket ismételgetett, illetve mond:

-       - Valami megtámadta a pipiket. Valami állat bement és megette a fejüket.

-        - A pipik a hulladéktemetőben vannak és nem örülnek neki.

-        - Ide nem jön be hozzánk a nyest a házba, neem, nem. A nyest fél tőlünk.

-        - Semmi megtámadja a pipiket. (Mármint semmi nem támadja meg a pipiket)

-        - Torát megtámadja a nyest.

Emili 3 éves

Emili hétfőn töltötte be a 3-at. Mivel vasárnap egész nap ünnepelhettünk és az ajándékának is egész nap örülhetett, így otthon vasárnap köszöntöttük fel. Citromtorták kért. Először arra gondoltam, hogy jégkrémtortát csinálok, de aztán mikor kérdeztem, hogy citromos fagyitorta jó lesz-e, akkor mindig azt válaszolta, hogy citromtortát kér. Így a szokásos tortát készítettem, de annyit akartam változtatni, hogy az eredeti recept piskótáját sütöm meg, és azt akartam rózsaszínűre színezni. Ez nem sikerült, és önmagában a piskótának picit fura íze lett, szerintem a meggybefőtt leve és a citromhéj valahogy nem passzolt, de szerencsére a krém jól sikerült, és a díszítést imádták a legjobban a gyerekek. Egy házikót kapott Emili, imádja a bölcsiben, játszótéren, és az idén többször mondta, hogy ő szeretne egy házikót. Sőt, ha valamelyik kertben látott, oda be is akart menni. Gáspár Norbi segített a beszerzésben, szállításban, örök hála nekik érte. Ebédre össze is rakták a fiúk, Maxim kitartóan segített. És még ő is beül a kisházba. Egyelőre a teraszon hagyjuk, így Emilit is látjuk, ha kint játszik a házikója körül. 

A bölcsiben hétfőn ünnepelték a szülinapját. A barátnőjének, Aylinnak május 11-én volt a szülinapja, és az anyukájával végül megbeszéltük, hogy a bölcsiben megünnepelhetik közösen, egy nagy tortával. Ő intézte a tortát (rendelés, szállítás), a díszítés a két kishölgy egy közös fényképe, ahol mindketten ugyanolyan Elzás ruhában vannak. Hétfő reggel vittünk be gyertyát Emilinek, majd a gyerekek mindkettőjüknek elénekelték a Happy Birthdayt, és a két csajszi rettentő boldog volt a hatalmas tortájukkal (fényképen láttuk délután). A maradék tortával otthon megint felköszöntöttük Emilit, annyira örült, hogy újból énekelünk neki és meggyújtjuk a 3 gyertyát. A fiúk is örültek, mert ők akarták újból meg- és meggyújtani a gyertyákat.

Gipszlevét

Három és fél hét begipszelt lábbal elég hosszú idő. Hamar feltalálta magát Emili, sokat mászott, térden mászkált. Viszont az utolsó héten beszorult a lába a kanapénál, mikor fel akart mászni rá, és elég sokáig sírt, kezdtem megijedni, hogy vihetem péntek este az ügyeletre, de aztán másnapra már nem fájlalta a lábát. Viszont kezdett sokszor járni a gipszes lábával, amit ugye nem lehetett neki, ezután a kis baleset után azonban megint ultra óvatos lett és cipelhettük mindenhova. Borzasztó nehéz volt a gipsszel. (Mondjuk, most, hogy levették, két hét után megint nagyon nehéznek kezdem érezni, nőtt is, mert már 92 cm-t mértem, és szerintem 12 kg fölött van. Igen, tudom, valaki már másfél évesen ekkora, ő pedig mindjárt 3, de hála istennek nem volt soha nagy baba.) Szóval már nagyon vártuk, hogy lekerüljön a lábáról a gipsz, április 23-án kedden kora délután bementünk a kórházba. Hiába volt időpontunk, sorba kellett állnunk kétszer, majd a végén még egyszer egy papír miatt a biztosítónak. De ez semmi nem volt ahhoz képest, hogyan szedte le a nővér a lábáról a gipszet. Egy körfűrésszel. Szólt, hogy tegyem át Emilit a másik vizsgálóra a teremben, rakjam rá a fülvédőt, amit persze nem akart felvenni, így a kezemmel fogtam be a fülét, miközben üvöltött. A nővér jó erősen fogta a lábát, bedugott a gipszébe egy műanyag vonalzószerű sínt, ami védte Emili lábát, és már kezdte is a fűrészelést: két hosszú vágás a lábszárán, és két rövid a lábfején. Borzasztó volt, hallgatni, látni, fogni Emilit aki visított, mert fájt neki, mert felt. A sokktól hiába vártunk egy kicsit, hogy lenyugodjon, nem volt hajlandó labra állni. Az orvos annyit mondott, hogy ha estig nem áll labra, akkor jöjjünk vissza. Legyünk türelmesek, mert irtó furcsa érzés egyrészt a bőrnek, hogy levegőn van szabadon, másrészt a rögzített lábnak, hogy újból mozoghat. 2-3 nap után el kell kezdenie rendesen járni, a bicegés teljesen normális, és 1-2 hétig ne sportoljon, nagyon figyeljünk rá, nehogy elessen. Röntgen nem szükséges. Nagyon óvatosan, de elkezdett bicegni. Viszont gyakorlatilag nulla volt az egyensúlyérzéke, és csak támasszal, fal, bútorokba kapaszkodva ment. A bölcsiben is. Én péntek hajnalban Pestre mentem osztálytalálkozóra, és vasárnap reggel, mikor újból láttam Emilit, gyakorlatilag ugyanúgy járt, ahogy előtte: sántítva, bizonytalanul, és sokat esett még aznap is. Hétfőn kértem egy sürgősségi kontrollt, másnap már mentünk is a kórházba megint. Nem tudom, hogy ez az újabb kontroll adta a lökést Emilinek, mind fejben mind testileg, vagy csak egyszerűen egy teljes hétre volt szüksége, hogy újra kezdjen rendesen járni, de már a rendelőben, mikor néhány lépést tett, nem állt kifele a lábfeje, alig sántított. Az orvos megnyugtatott, hogy egy ilyen törés-gipsz után a teljes rehabilitáció 2-3 hónap, és egy hónapig szigorúan semmi sport, ugráló és társai, mert minimum ennyi idő kell, hogy felépüljön a csont és izomzatok. Az is normális, hogy kifele áll a lábfeje, mikor megy – megjegyzem, azóta nem tartja kifele a lábát járás közben -, ez hetekig is így maradhat. Nem javasolta a gyógytornát, mert látva milyen félénk Emili, ha a gyógytornász erőlteti a mozdulatot, Emili ellenáll, még akár újbóli törést is okozhat. Három hét múlva újra megnézi Emilit, ha szükségesnek tartjuk, egyébként pedig vigyázzunk rá, és hagyjuk mozogni, amennyit csak akar. Most ott tartunk, hogy már szalad, papucsban is. Picit még biceg, néha fájlalja a lábát, nyilván a sok mozgástól elfárad az izomzata. Viszont biztos, hogy nagyon törékennyé tette ez a baleset, nem csak testileg hanem lelkileg is. Most hétvégén hányós-hasmenéses vírussal küzdöttünk, amit láz is kísért, de szerencsére két egész nap után túl volt rajta. Csak a nátha maradt. Viszont az idő is borzasztó, egyik nap 20 fok, aztán másnap 10, majd még egy nap múlva havazik. És nem csak április volt ilyen, hanem a május eleje is.

Kolbász-készítés Luxemburgban

Orsiék egy másik magyar családdal már gyúrtak tavaly kolbászt, sütnivalót. A másik Norbi készített egy füstölőt náluk, és az én Norbimmal elhatározták, hogy ki is próbálják. Végül szalonnát én vettem a hentesünknél, és márciusban egy vasárnap a két apuka 10 kiló kolbászhúst begyúrt Orsiéknál. A felét füstölte Norbi. Egész jó lett, még egy utolsó darabka van a fagyasztónkban.
A  gyerekeket nem igazán érdekelte a dolog, csak a két kicsi nézte meg az apukájukat, hogyan készítik a kolbászt. Nálunk csak mi felnőttek esszük, meg Maxim ha levesbe vagy rakott krumpliba teszem a kolbászt.

Képek: Első kolbászkészítésünk Luxemburgban