Gipszlevét

Három és fél hét begipszelt lábbal elég hosszú idő. Hamar feltalálta magát Emili, sokat mászott, térden mászkált. Viszont az utolsó héten beszorult a lába a kanapénál, mikor fel akart mászni rá, és elég sokáig sírt, kezdtem megijedni, hogy vihetem péntek este az ügyeletre, de aztán másnapra már nem fájlalta a lábát. Viszont kezdett sokszor járni a gipszes lábával, amit ugye nem lehetett neki, ezután a kis baleset után azonban megint ultra óvatos lett és cipelhettük mindenhova. Borzasztó nehéz volt a gipsszel. (Mondjuk, most, hogy levették, két hét után megint nagyon nehéznek kezdem érezni, nőtt is, mert már 92 cm-t mértem, és szerintem 12 kg fölött van. Igen, tudom, valaki már másfél évesen ekkora, ő pedig mindjárt 3, de hála istennek nem volt soha nagy baba.) Szóval már nagyon vártuk, hogy lekerüljön a lábáról a gipsz, április 23-án kedden kora délután bementünk a kórházba. Hiába volt időpontunk, sorba kellett állnunk kétszer, majd a végén még egyszer egy papír miatt a biztosítónak. De ez semmi nem volt ahhoz képest, hogyan szedte le a nővér a lábáról a gipszet. Egy körfűrésszel. Szólt, hogy tegyem át Emilit a másik vizsgálóra a teremben, rakjam rá a fülvédőt, amit persze nem akart felvenni, így a kezemmel fogtam be a fülét, miközben üvöltött. A nővér jó erősen fogta a lábát, bedugott a gipszébe egy műanyag vonalzószerű sínt, ami védte Emili lábát, és már kezdte is a fűrészelést: két hosszú vágás a lábszárán, és két rövid a lábfején. Borzasztó volt, hallgatni, látni, fogni Emilit aki visított, mert fájt neki, mert felt. A sokktól hiába vártunk egy kicsit, hogy lenyugodjon, nem volt hajlandó labra állni. Az orvos annyit mondott, hogy ha estig nem áll labra, akkor jöjjünk vissza. Legyünk türelmesek, mert irtó furcsa érzés egyrészt a bőrnek, hogy levegőn van szabadon, másrészt a rögzített lábnak, hogy újból mozoghat. 2-3 nap után el kell kezdenie rendesen járni, a bicegés teljesen normális, és 1-2 hétig ne sportoljon, nagyon figyeljünk rá, nehogy elessen. Röntgen nem szükséges. Nagyon óvatosan, de elkezdett bicegni. Viszont gyakorlatilag nulla volt az egyensúlyérzéke, és csak támasszal, fal, bútorokba kapaszkodva ment. A bölcsiben is. Én péntek hajnalban Pestre mentem osztálytalálkozóra, és vasárnap reggel, mikor újból láttam Emilit, gyakorlatilag ugyanúgy járt, ahogy előtte: sántítva, bizonytalanul, és sokat esett még aznap is. Hétfőn kértem egy sürgősségi kontrollt, másnap már mentünk is a kórházba megint. Nem tudom, hogy ez az újabb kontroll adta a lökést Emilinek, mind fejben mind testileg, vagy csak egyszerűen egy teljes hétre volt szüksége, hogy újra kezdjen rendesen járni, de már a rendelőben, mikor néhány lépést tett, nem állt kifele a lábfeje, alig sántított. Az orvos megnyugtatott, hogy egy ilyen törés-gipsz után a teljes rehabilitáció 2-3 hónap, és egy hónapig szigorúan semmi sport, ugráló és társai, mert minimum ennyi idő kell, hogy felépüljön a csont és izomzatok. Az is normális, hogy kifele áll a lábfeje, mikor megy – megjegyzem, azóta nem tartja kifele a lábát járás közben -, ez hetekig is így maradhat. Nem javasolta a gyógytornát, mert látva milyen félénk Emili, ha a gyógytornász erőlteti a mozdulatot, Emili ellenáll, még akár újbóli törést is okozhat. Három hét múlva újra megnézi Emilit, ha szükségesnek tartjuk, egyébként pedig vigyázzunk rá, és hagyjuk mozogni, amennyit csak akar. Most ott tartunk, hogy már szalad, papucsban is. Picit még biceg, néha fájlalja a lábát, nyilván a sok mozgástól elfárad az izomzata. Viszont biztos, hogy nagyon törékennyé tette ez a baleset, nem csak testileg hanem lelkileg is. Most hétvégén hányós-hasmenéses vírussal küzdöttünk, amit láz is kísért, de szerencsére két egész nap után túl volt rajta. Csak a nátha maradt. Viszont az idő is borzasztó, egyik nap 20 fok, aztán másnap 10, majd még egy nap múlva havazik. És nem csak április volt ilyen, hanem a május eleje is.