Kellemes ünnepeket

Mikulás

Először Maxim ovijába látogatott el a Mikulás, kicsit korán ugyan, november 28-án pénteken délelőtt. A gyerekek énekekeket tanultak, Maxim itthon is eldalolt egyet-kettőt, gyakorolt, mert "aki nem énekel a mikulásnak, az nem kap csomagot, hanem a joffának (óvónéni) adja majd a mikulás az ajándékot". Nagyon örültem, hogy mégis várja, mert valamikor novemberben lazán közölte, hogy nincs is mikulás, az csak egy bácsi beöltözve. Egy nagyobb gyerek mesélte a napköziben. Úgy látszik, hogy a sok készülődés az oviban, a mesék, énekek itthon vissza adták a hitét, vagy inkább nem érdekelte, hogy az csak valaki beöltözve, hiszen mindegy hogy ki is a mikulás, jön, és még ajándékokat is hoz. Később kérdezte is, hogy a mikulás mindent lát és azt is tudja, hogy hova költözünk, ha valaki mondjuk elköltözik?

Ugyanazon a napon délután a bölcsiben járt a mikulás, de itt a szülőkkel együtt ünnepelnek a gyerekek, lehet enni-inni. Mondanom sem kell, Robint a kapott csomagja érdekelte, és egy egész mars szeletet megevett.

Az otthoni mikulás december 6-án, szombat reggel jött, előtte este megmostuk a csizmákat, két-két párat, nehogy meglássa a télapó, hogy koszos a másik pár csizma. Maxim szépen az ajtó elé rakta őket, és hát a sok ajándék a csizma előtt várta őket reggel.

Mivel mamáék december első hetében jöttek, az ő mikulásuk már pénteken ajándékozott, de azt hiszem Maxim azt mondja, hogy a legót mamáéktól kapta (és még sok más dolgot). Norbi munkahelye is legót vett az öt éveseknek, míg Robin duplót kapott, mi is vettünk egy-egy játékot, könyvet, és még akkor vártuk a karácsonyt.

Maxim úszni tanul

Beletelt egy kis időbe, mire találtam úszótanfolyamot. A gond az, hogy a legtöbb tanfolyam 6 éves kortól van, vagy az önkormányzati első osztálytól, erre még két évet kéne várnunk. Végül Merschbe kezdtünk el járni, ez 15 km tőlünk, de kis utakon, így 15-20 perc az út. Egy 25 méteres uszodából van leválasztva egy csík, ahol 85 cm a víz mélysége. Szeretne Maxim megtanulni úszni, és abban is egyet értett, hogy szívesebben tanul kis vízben, ahol leér a lába. Az első alkalom nehezen indult, picit sírt is az elején, de aztán ott maradtam egy kicsit, hogy lásson, meg a végére bementem megint a medencékhez. Megbeszéltük, hogy inkább én is bemegyek úszni, neki talán megnyugtatóbb, hogy ott vagyok, ugyanakkor zavaró is lehet, ha azt nézi, én hol vagyok, de végül jól működik a dolog. Egyszer mind 4 négyen elmentünk, na ez nem volt jó ötlet, mert Maxim folyton azt nézte, mit csinál Robin, Robin meg üvöltött, hogy oda akart menni Maximhoz. Aztán fél óra múlva Robin megnyugodott és végre élvezte a gyerekmedencét, meg a hatalmas csúszdát.

Egy órás egy alkalom, az elején azt gyakorolták, hogy betegyék a fejüket a vízbe, bele ugorjanak a medence széléről, ez utóbbi jól ment Maximnak. Otthon egy ideig gyakorolta a víz alá merülést, a kádban 17 mp-ig volt a feje víz alatt. Majd deszkával tanultak siklani, most pedig elkezdték a lábtempót gyakorolni. Nem egy gyors iram, de év végére talán megtanul biztonsággal úszni. A lelkesedése egyszer alább hagyott; még az őszi szünet előtti héten rosszul lett az autóban, sokat és zsírosat evett ebédre, meg valami piros lét ivott (halloweent ünnepelték), és hányingere lett. Végül elmentünk az uszodáig, de nem akart bemenni, úgyhogy a szünettel együtt két alkalom kimaradt, és a szünet utáni első órán nem csinált semmit. Általában mindig van egy gyerek, akivel külön kell foglalkozni, mert nem akarja csinálni a feladatokat, nem akar bele menni a vízbe, na most Maxim volt, akit a segédedző győzködött, hogy csinálja a siklást, menjen a többiek után. Azóta vissza tért a lelkesedése, és mondja is, hogy ő megtanul úszni. Januártól pedig mehet a haladó csoportba, ahol már ténylegesen az úszás elemeit tanulják.

Maxim új ovis csoportban

Kb. egy hónapja vettem észre, hogy Maximnak kibújt az első maradandó foga, jobb oldalon, felül. Mondtam neki, hogy ez maradandó fog, ehelyett már nem nő másik, erre vigyázni kell, ő kétségbe esetten válaszolta:

- Én most már nem fogok soha semmit csinálni, hogy vigyázzak a fogamra. 

Megkönnyebbült, mikor elmagyaráztam neki, hogy én csupán a nagyon alapos fogmosásra gondoltam.

Maxim kezd nagyon éretten gondolkodni, legalábbis bizonyos dolgokról. Most hétvégén pl azt mondta nekem ebéd előtt, hogy ő jön nekem segíteni, és ebéd után is segít nekem mindenben, mert én reggel mondtam, hogy nagyon sok dolgom van. Pogácsát sütüttönk, és formákat kért, de együtt szaggattuk ki az egészet, az elejétől a végéig kitartott, és csinálta. Ha néha társasozunk, elfogadja ha nem mindig ő nyer, mesékből idéz, illetve most nagyon sokat gyakorolja a számok írását, ami az ovi hatása, és bár azt mondták a szülőin hogy nem tanítják őket számokat írni, mert nem matekórájuk lesz, mégis csak tanulnak valami hasonlót. Rengeteget rajzol, mindig az aktuális kedvenceket: pók és pókember, batman, szellem, sárkány. Sablonnal is szeret rajzolni, eddig nem kedvelte, sokat színez, próbálja úgy színezni ahogy a képen van, most épp telefonkönyvet készített, vagy éppen egy olyan lapot hozott haza amire a barátai írták rá a nevüket - 4-6 évesekről beszélünk, akik még nem iskolásak.

Szóval szeptember közepén újra kezdődött az ovi, új csoport, új óvónéni, jobban mondva tanító néni, mert ez itt ugye már iskola, még ha a tavalyi elő- vagy korai iskola (Précoce), a mostani pedig játékiskola (Spillschoul) luxemburgiul. Ez az un. középső- és nagycsoport egy összevont csoport, az egyik fele a kisebbek, a másik fele a nagyobbak, akik a következő évben kezdik az iskolát. Tehát egy évig Maxim a kisebbek között van, de jövőre ő nagynak fog számítani a csoportban, ugyanazzal a tanító nénivel és nyilván ugyanazzal a félcsoporttal, a másik felét a kisebbek alkotják majd. Ez nem rossz rendszer, hogy megtanuljanak a nagyobbakkal is és a kisebbekkel is egy közösséget alkotni, ugyanakkor sok változást is jelent. A  mi esetünkben pláne, mert jövő szeptemberben a capelleni iskolába járnak majd a gyerekek, bár már most csak capelleniek vannak a csoportban. Nem lelkesedtünk, mikor kiderült, hogy a kertszomszédunk lesz az óvónéni, mivel a fakivágás-tujaültetés óta nem igazán beszélünk egymással, és a szülői értekezleten is furcsának találtam Joffa Sylviet. De jó dolgokat csinálnak, Maxim szereti, a csoportot is, mondja, hogy Sylvie nem szigorú, csak hangosan beszél, és ami a legfontosabb, most nem hajtogatja, hogy nem akar oviba menni, szívesen megy, hamar beilleszkedett, egész sokat mesél. Nemrég azt mondta, hogy Sylvievel mindig olyan fura dolgokat csinálnak, de abszolút pozitív értelemben. Nagyon szervezett óvónéni, már a 2. napon ki volt téve egy táblázat, hogy melyik nap ki hova megy délben illetve délután, és az első hét végére egy fényképes telefonkönyvet is kaptunk tőle. Igazán nem panaszkodhatunk, mert néhány hét után felajánlotta, hogy nyugodtan vigyem Maximot kicsit később, hogy ne kelljen a gyerekekkel a reggeli nagy forgalomban rohangálnom, de aztán mondtam, hogy én igaz, hogy vissza megyek Capellenbe, de onnan vonattal megyek dolgozni, így nem olyan vészes, és hogy Maxim majd később busszal fog járni reggelente. Mert hogy van iskolabusz, az utcánk végéből, de nem akartunk azonnal mindent egyszerre kezdeni, Maximra bíztuk, hogy mikor próbálja ki, az egyezség pedig az, hogy karácsonyig választhat, hogy busszal vagy autóval megy reggel oviba, a karácsonyi szünet után viszont busszal kell mennie minden reggel. Ahogy betöltötte az 5. évet, másnap reggel buszra ült, és azzal ment oviba. Azt mondta először, hogy jó volt, de inkább vigyem autóval, de aztán sokszor busszal megy. Az elején kicsit gázos volt, mert ha Norbi nem volt otthon, Robinnal együtt kísértük Maximot a buszhoz, és persze ő is fel akart ülni, így az első ilyen reggel zengett az utca Robin sírásától, a második reggel már csak kicsit sírt, aztán elfogadta, hogy az Maxim busza, ő máskor buszozik, igaz, erre sokat kellett várnunk, most november végén kirándult csak a bölcsivel.

Még egy érdekesség, a csoportban két Maxim van, a másik a nagyMaxim. 

Bilan 30

Ezúttal Robinnak. Ahogy Maximot is, Robint is elvittük egy nyelvi felmérőre, ami nem kötelező, de minden itt született gyereket behívnak egy tesztre, amit ha szükséges, később megismételnek. Azt tudni kell, hogy az alapnyelvekből lehet elsősorban választani, de minden esetben a gyerek anyanyelvén történik a felmérés, csak ha ez nem az itteni gyakori nyelvek, akkor kicsit körülményesebb a dolog, mert a szülő tolmácsolja  a gyereknek a kérdéseket. Nem tartott sokáig a felmérés, egyrészt mert Robin megunta, és ő utána nem foglalkozott sem a képeskönyvvel sem velünk, másrészt meg a kérdőív alapján is úgy ítélték meg, hogy megfelelő szinten van az életkorához képest: önálló mondatokat alkot, ragoz, kérdez és a legtöbb hangot is szépen ejtette ki. Vissza sem kell majd mennünk, Maximmal anno igen, Norbi szerint mert ő sok hangot nem ejtett tisztán. Az oviban/iskolában majd lesz még felmérés.

Most egyébként ugrásszerűen megnőtt Robin szókincse, kérdésekre önálló válaszokat alkot, kezd szépen beszélni. És még többet beszél mint eddig, csak most már szinte mindent értünk, kivéve, ha üvölt és úgy próbál valamit mondani, na akkor érthetetlen számunkra is. Egyre hosszabb meséket hallgat végig esténként, és ugyanúgy mint Maximnál, a meseolvasás interaktív, olyan nincs hogy ő ül, hallgatja a mesét, nézi a képeket. Ő is mutogat, folyton kérdez, lapoz előre-hátra. Most remélem, kezd egy kicsit leállni a tévével, mert ő képes volt egész délelőtt mesét nézni. A műtét előtt és után nagy sláger volt az angry birdsös játék a táblagépen, már el tudja indítani a játékot, másik pályát választani.
Szerintünk most kezd a bölcsiben is szavakat mondogatni, és valószínű, néha kicsit sok neki ez a kettő együtt, ezért nyávogósabb időnként. Úgy tűnik, vége a nagy szerelemnek, nyári szünet óta Robin és Nesta elválaszthatatlanok voltak, együtt játszottak, fogták egymás kezét, és Robin csak Nestát emlegette. Még mindig sokat beszél róla, de most már nincsenek annyit együtt, és nem örülnek annyira egymásnak reggelente; Robin berohan a szobába és elővesz valami autót, Nesta pedig mással játszik.
Most már ritkán kakál a pelusba, többnyire szalad a bilire, viszont ha tele van pisivel a pelus, nem zavarja. Majd hétvégente próbálkozunk, hogy lássuk, mennyire érdekli a dolog.

Egyre többször fordul elő, hogy ha idegen helyre megyünk, vagy idegennel találkozunk, akkor Robin bújik belénk, szégyenlősködik. Azt pedig nagyon nem szereti, ha valaki csak úgy hozzá ér, még a bölcsiben sem mindig örül neki. Iszonyat érzékeny arra is, hogy ha valami nem tetszik nekünk, rá szólunk, vagy egy kicsit erőteljesebb hangon mondunk valamit, rögtön elkezd sírni, és mondja, hogy fáj a bibim. Ráadásul éjszaka sem tud kikapcsolni, sokat álmodik, beszél álmában, forog, van, hogy felébred rá, van, hogy arra ébred, hogy fázik mert kitakarózott. Most ez a legújabb, hogy azt kiabálja: takajó. Szóval hiába van rendben az orra, még mindig ritkán alszik jól. Ráadásul most esténként nem akar aludni, mondja is hogy én nem szeletek aludni. Remélem, hamar lecseng, mert egyszerre tesszük le a két gyereket, de ha Robin egy órán keresztül nem alszik el, az idegesítő tud lenni. Az is igaz, hogy nincs nagy alvásigényük, csak a szülőknek lenne :-)

Robin nagy színész, és rettenetesen tud hízelegni. Néha tényleg nehéz megállni, hogy egy szidást követően ne nevessük el magunkat.
Következzen néhány feljegyzett mondása, régebbről és mostanról.

szempillangó - mondta a szempillájára, talán most már nem keveri :)

Az egyik mesekönyvében (Eric Carle - Nem láttad a cicámat? - hetekig nagy kedvenc volt) van egy sötét bőrű indián, Robin megjegyzi: cokis (csokis)


Itt ugyebár rengeteget esik, beborul az ég. Egyik reggel mondja:
- Beboluló - és ráborul az asztalra.

Azt hiszem, Maximnál is volt ilyen, hogy ébredés után nem szeretik a világosat, most már azt kiabálja Robin, hogy kapcsoljuk le a villanyt, de egy darabig a napot okolta reggelente a konyhában:
- Szüt a nap - nyávogta, és le kellett kapcsolnunk a lámpákat.

- Itt a bibim - mutat rá egy anyajegyére.

- Robin, az egy anyajegy - válaszolom.
- Nem, az enyém.

Sokszor elfelejtjük, hogy a gyerekek mennyi mindent tőlünk tanulnak, mennyire utánoznak minket. Az új autónkat ugyebár tölteni kell, nem tankolni. Robin a konyhában egy polcnál játszott az autójával, közelebb mentem: a melegszendvicssütő zsinórjával játszott, pontosan úgy próbálta csatlakoztatni a kábel végét az autójához ahogy mi tesszük az igazi autónkkal, és közben ezt mondta: tőtődik az ató. Zabálni való volt.

Sokat hallja, hogy viccelünk, főleg Maxim "ugrat" most minket, ilyesmivel, hogy anya, nyitva van az ajtó, közben be van csukva, vagy elkezd sírni, de csak tetteti, hogy megvicceljen minket. Robin egy reakciója, ha mondjuk, hogy ne csinálja, vagy hogy szépen csinálja, hogy ő csak viccelt. Már nem emlékszem, mit csinált, meghúzta a hajam, vagy leugrott valahonnan, de a következőket válaszolta nekem:

- Csak vicceltem - vigyorog.
- De ez nagyon nem vicces - mondtam mérgesen.
- Nagyon vicceltem - válaszolja huncutul.

Őszi szünet - egytől három hétig

Október utolsó hete őszi szünet az oviban. Nagyiék jöttek ki erre az időre, így mindkét gyerkőc otthon töltötte a hetet. Nagyon örültek a nagyszülőknek, ilyenkor mindig felpörögnek, még többet szaladgálnak, még hangosabbak. Robin délután mindig Popival aludt, gyanítom, Popi hamarabb elaludt, mint Robin. Kicsit féltem, hogy Robin elkapja Popitól a náthát, de szerencsére nem lett semmi baja.

Én különösen örültem, hogy Robin otthon marad egy hetet, mert november 4-ére kaptunk időpontot a műtétjére: orrmandula-kivét, garatmandula kisebbítése és tubus behelyezése mindkét fülbe. Szóval egy hetet otthon volt, majd még két hetet a műtéttel együtt. Én egész októberben azon izgultam, hogy ne legyen beteg Robin a műtét előtt, mert akkor el kell halasztani, de a műtét előtti kontroll annyiból állt, hogy az altató-orvos meghallgatta, az asszisztens pedig röviden tájékoztatott a műtét menetéről, illetve megkérdezte, milyen papírokra, igazolásokra van szükségem - teljesen feleslegesen, mert a műtét utáni kontrollon az orvosnak fogalma sem volt az igazolásokról, én meg egy félnapi várakozás után kiakadtam, de végül a doki kedves volt, és ő aztán tényleg nem tehetett róla, hogy a kórház nem tájékoztatta. Ugyanis a fül-orr-gégészet a város másik végén van, ott van egy kórházi szárny, de a gyerekkórház a városban van, és az orvosok műtétkor a gyerekkórházban vannak végig, egyébként pedig a rendelőjükben, vagyis át kell jönniük a városon egy vizitért. (Na, kábé ilyen káoszos a kórház. Tudtatok követni?) Ez sok mindent megmagyaráz. Tény, hogy a szülő bent maradhat a kórházban, ott is aludhat, rendelhet magának kaját, ez azért óriási dolog.

Szóval, ahogy Robin a nyári nátháján túl volt, a szörcsögés, orrdugulása megmaradt, de hiába tisztítottam az orrát, semmi nem jött belőle. Persze horkolt is rendesen, de ami még inkább zavart minket, az, hogy nem vett az orrán levegőt; volt hogy csak a száján lélegzett, néha nem tudtuk eldönteni, hogy miért nyögdécsel. Az itteni fül-orr-gégész, aki már kétszer látta, szeptemberben újból megvizsgálta, műszerrel megnézette a fülét is, és műtétet javasolt. Azt mondta, hogy nem létszükséglet, mert a megnagyobbodott mandulát általában kinövik a gyerekek, a sok folyadék a fülében, életkori sajátosság, vagyis magától is megoldódhat, és hát úgymond túlburjánzott az orrmandulája, amit kivenne egyúttal. A horkolás szerinte a megnagyobbodott garatmandulától van. Gondoljuk át, nem kell azonnal dönteni, várhatunk is, hogy milyen lesz a tél, és akár később is eldönthetjük, hogy megműtsék-e Robint. Norbival viszont úgy gondoltuk, ne várjunk, mert meddig és mire, az nem normális, ahogy Robin lélegzik, emiatt biztos, hogy éjszaka sem tud mindig aludni. November 4-re kaptunk időpontot (minden hónap első keddjén műt az orvos) a gyerekkórházba, és mivel Robin kicsi mind súlyban mint korban - 12,5 kg -, 1 éjszakát bent töltöttünk a kórházban. Maga a műtét, a másnapi kontroll, majd az egy hét utáni kontroll is rendben volt, viszont maga a szervezés, tájékoztatás katasztrófa. Értem én, hogy nincs elég ember, de akkor is, berendelni egy két és félévest reggel 7-re, és délig váratni, úgy, hogy egy másik apukával szó szerint ki kellett húzni az infót az ápolókból délelőtt, hogy mégis meddig kell várnunk étlen-szomjan, ez azért nevetséges volt. Mivel teljes altatásban végezték a műtétet, ezért előtte nem lehetett enni-inni, és bár szerencsére még vizet sem követelt, én ugyan ittam, de délig nem ettem, és nagyon rosszul viselem az éhséget, én addigra teljesen kész voltam; náthás is lettem. Szerencsére a játszószobában gyorsan eltelt az idő, és egyszer csak jöttek értünk. Robin kapott egy nyugtatót, majd az ágyán elgurítottuk a kórház műtéti részlegére, egy hosszó folyosó köti össze a gyerekkórházat és a kórházt, aztán várnunk kellett az ébredezőben, ahova műtét után viszik vissza. Mire az altató szobába indultunk, ő már szinte aludt is a fáradtságtól, és oda én már nem mehettem. Kaptam egy telefont, amin hívnak, ha az ébredező szobába tolták. Kb. 3/4 12-kor vitték altatni és egy óra múlva már hívtak is, hogy kész a műtét, minden rendben van. Nem nagyon tért magához, csak aludt, majd egy óra múlva a nővérrel egy alátétet tettünk a feje alá, hogy arra folyjon a vér az orrából, mire felébredt, mocorgott, aztán megint aludt. Az ápoló egy jó fél óra múlva jött, hogy szerinte vissza mehetünk a kórházi szobánkba, mindjárt jönnek értünk. Ebből másfél óra lett, mert nem tudtak értünk jönni. Aztán Robin magához tért, és mivel ő nem ehetett, nekem megint tolodótt az ebédem. Folyamatosan kapta a fájdalomcsillapítót, így végül 5-kor ihatott, majd este egy újabb adag fájdalomcsillapítóval fel is ébresztették, és akkor már éhes volt. Vaníliás turmixot ivott, meg kb 2 dl kakaót, na ezt mire lefeküdtünk aludni, ki is hányta, szó szerint úszott a padló. Úgy-ahogy feltakarították, aztán többet szerencsére nem hányt, és reggel már megmaradt benne minden, de nem engedtem, hogy sokat egyen egyszerre. Borzasztóan aludt éjszaka, ennek ellenére reggel már a játszószobába akart menni. Ahogy fent írtam, valamikor délben nagy nehezen a főnővér elárulta, hogy talán kora délután átjön egy orvos a fül-orr-gégészetről. Végül fél 5-kor jött értünk Norbi, mert neki viszont addigra meg kellett várnia Maximot, hogy haza érjen az iskolabusszal.

Robinnak még 4 napig váltva kellett adni a kétféle fájdalomcsillapítót, viszont a paracetamolt nem volt hajlandó bevenni a 4. naptól, pedig akkor már kétféle íz közül is választhatott. A nurofent csak egyszer nem akarta bevenni, valszínű nagyon fájt a torka akkor. Kúpot is kapott a végén, csak hogy jobban legyen, és legalább egy kicsit jobban aludjon éjszaka. A műtétet követő 8. naptól kezdett formában lenni, előtte hullámzott, és sokszor nyűgös is volt, így bár mehetett volna hamarabb is bölcsibe, mi inkább otthon tartottuk. Az egyhetes kontrollon mindent rendben talált a doki, december közepén kell majd vissza mennünk. Aznap késő este pedig keresztanyukámék jöttek hozzánk egy hosszú hétvégére. Még jó, hogy Robin szépen javult, így Ágival és Viktorral csütörtökön késő délelőtt beautóztunk a fővárosba és hatalmasat sétáltunk, Robin kismotorozott  mellettünk. Egy késői ebédet követően mi Robinnal haza autóztunk, majd Maximmal izgatottan vártuk a vendégeket, vagyis Maxim tűkön ült, 5 percenként kérdezgette, hogy mikor jön már Ági és Viktor, és pár perc után már meg is barátkozott velük, Viktorral pedig transzformert  (sztranszformerszeket) kellett építeniük két este is. Ági egyszer látta Maximot, mikor még kicsi volt, azóta rengeteget változott :-) na és persze Robin is megnőtt, akit csak fényképről láttak eddig. Pénteken autókáztunk az európai intézmények körül, majd egy bevásárlóközpontban szétváltunk. Ági és Viktor túristáskodtak, és csak késő este értek haza, Maxim nagy bánatára, de szombaton végül nem mentünk sehova. Nem is bántam, mert hiába aludt végre jól Robin, Maxim hányt, igaz, csak egyszer, és aztán a szombati diéta után vasárnap villásreggelizett. Szóval szombaton mindenki fáradt volt, Ági is későn kelt, Viktorról nem is beszélve, majd vasárnap kirándultunk egyet Viandenbe. A gyerekeknek is tetszett a vár, aztán ettünk egy jót, és máris hétfő lett: Maximnak ovi, Robinnak három hét szünet után bölcsi, nekem megint munka, Ágiék pedig vissza utaztak Magyarországra.

 

 

 

Sajnos a hányós vírust, amit Maxim az oviban szedett össze, Robin is elkapta, igaz neki is csak egy éjszaka volt, de ő többször hányt, többszöri ágyneműcsere, és a reggel annyira kért kakaóját is kihányta, pedig rizstejeset adtam neki, de szinte az egészet felhörpintette. Így egy nap bölcsi, munka után megint otthon maradtunk, de csak egy napot, délutánra már jól volt, másnap már nem látszott rajta semmi. Bár csütörtökön nem akart bölcsibe menni, pénteken nem kellett noszogatni, mert kirándulni mentek az erdőbe, busszal - és ezt imádja Robin, meg volt a reggeli motivációja.

Ui. Robin műtét után megkapta az altató maszkját, két hétig azzal aludt, és még most is néha előveszi.

Lia

Október 28-án megszületett Maxim és Robin unokatestvére, Lia.

Üdvözlünk a családban, Lia.

Gryllus koncert

Október 12-én vasárnap délelőtt Gryllus Vilmos koncertre mentünk. Az egyik anyuka szervezte a koncertet Gonderange kultúrközpontjában. Végül lett még egy délutáni koncert is a túljelentkezések miatt. Én izgatottam vártam, és bár Maximnak tetszett, Robint nem érdekelte egy idő után. Talán kevés volt neki a látvány, vagy nem kötötte le a zene annyira, pedig biztos voltam benne, hogy élvezni fogja. Az is igaz, hogy a legtöbb dalszöveg nagyobbaknak szól, és az interaktív részeket nem igazán értették még Maximék, de azért nagyon örültem, hogy elmehettünk egy magyar énekes gyerekkoncertjére.

Apák napja

Luxemburgban az apák napja (Pappendag) ugyanolyan ünnep mint az anyák napja. A gyerekek a bölcsiben, oviban ajándékot készítenek, amit aztán október első vasárnapján adnak oda az apukájuknak; a nagyobbak egy dal kíséretében. 

Mikor átadták a fiúk az ajándékot, megkérdeztem Maximot, nem tanultak-e valamilyen dalt az oviban az apukáknak. Kis szünet következett, és Maxim magyarul kezdte énekelni a dalt, az első két sor után végül luxira váltott, lehet, mert látta az ámulatunkat. Mi először nem is tudtunk megszólalni Norbival: Maxim magától lefordította a luxemburgiul tanult dalt, ez tényleg figyelemre méltó egy ötévestől. 

Az ezt követé héten egy este Robinnal éneklős kedvükben voltak, és Maxim megkérdezte tőlünk, hogy magyarul vagy luxemburgiul szeretnénk hallani az oviban tanult dalt, msolyogtunk és mondtuk, hogy jó nekünk eredetiben is.

Néhény nappal később pedig tolmácsolt az oviban. Csak az ő elmondása alapján ismerjük a történetet, de így is abszolút érthető. Hajni, a szomszéd kislány nem értette, hogy egyik délután az apukája később megy érte, és ezért át kell mennie a napközibe. Maximot hívták oda hozzá a másik csoportból, hogy magyarázza el a helyzetet Hajninak.  Mikor mondtuk neki, hogy ő most tulajdonképpen tolmácsolt, és hogy vannak olyanok akiknek ez a munkájuk, kijelentette:

- akkor én tolmác akarok lenni.

Maxim 5 éves

Szeptember 27--én szombaton ünnepeltük Maxim 5. születésnapját, Orsiékkal és Andiékkal. Még így is otthon maradtam előző nap, hogy mindent elő tudjak készíteni, a tortákat is bele értve. Szerencsére nem ígértek esőt, így ismét tudtunk bográcsozni, gulyást főztem. Maxim pedig málnás tortát kért, lehetőleg Batman és/vagy fekete pókembereset, amit végül Orsi gyönyörű pókemberes és pókos díszeivel egészítettünk ki. A tortát egyébként marcipánnal vontam be és a fekete díszítők is marcipánból készültek. Amit kicsit elbénáztam, az maga a bevonó volt, mert időközben kitaláltam, hogy biomarcipánnal is bevonhatom, vettem hozzá bioételfestéket is, de a marcipánom nem lett elég, ezért összegyúrtam sima színezett marcipánnal, és még ez is kevés volt, de péntek este már nem mentem sehova, az eredmény így sem rossz, legközelebb már tudni fogom, hogy a marcipánt nem lehet vékonyra nyújtani.

Mindenki a gyertyákat akarta elfújni, folyamatosan kellett meggyújtani őket. Nagyon nagy sikere lett Orsi pókemberfejű sütigolyóinak, ezt egyből megették.

Norbi pedig elsején töltötte be a 36-ot, de mivel délutános volt, az övét is megünnepeltük szombaton.

Maxim nagyon sok ajándék kapott, mindnek nagyon örült, én meg annak különösen, hogy egy kellemes napot töltöttünk együtt.

Nyári szünet vége

Miután vissza jöttünk Békéscsabáról, nem sokat pihenhettünk, volt néhány intézni valónk, többek között az autócsere: a régi 11 éves Opelünket, ami életem első autója volt, lecseréltük egy Renault Zoéra. Az Opelt sikerült végül magánszemélynek eladnunk, itteni körülményekhez képest egész jól. A Zoé egy full elektromos autó, amihez töltőt kellett beszereltetnünk, de a környékünkön viszonylag sok töltőállomás van, ahol egyelőre ingyen tölthetjük az áramot az autóba. Még az idén a luxemburgi állam elég szép támogatást ad az elektromos autókra, jövőre elvileg megszüntetik ezt, de végül is minket már nem fog érinteni a változás. Kis kezes, csendes autó, elég sok extrával, internet-kapcsolattal. Ezen meg lehet tanulni az un. ökovezetést, vagyis amikor nem gyorsítunk azért hogy egy nagyot fékezzünk a piros lámpánál stb. Magát az aksit úgymond béreljük, amiért havi bérleti díjat kell fizetni, ezért az autó maga nem kerül annyiba mint más elektromos társa. Az biztos, hogy oda kell figyelni, hogy is áll az aksi töltöttsége, mert ha el akarunk menni kicsit messzebbre, akkor előző nap/este fel kell teljesen tölteni az autót. Nekünk így második autónak teljesen megfelel, a gyerekek az első hetekben állandóan az autóban játszottak. A Totalcaron van egy elég hosszú cikk is a modellről.

Szokás szerint a magyarországi kánikulából a luxemburgi nyári hidegbe csöppentünk vissza, 15 fok volt napközben, kellett a pulóver, vagy a jelmez :)

Augusztus utolsó két hetében mi dolgoztunk, Robin bölcsibe, Maxim pedig napközibe járt. Szeptember első két hetében, ami még mindig iskolaszünet itt, otthon voltak a gyerekek; egy hetet Mamával és Tatával, a második hetet pedig Mamával töltötték, illetve kora délutánig Norbival is, mert délutánra járt dolgozni. Kicsit melegedett az idő, így rengeteget voltak kint. Szombaton, mikor Tata még itt volt, elbuszoztunk a vidámparkba, ami rendhagyóan augusztus végétől szeptember elejéig várja a szórakozni vágyókat. Aki irtózik a tömegtől, az ne menjen, mi egyszer már elmentünk, akkor Orsiékkal, másodjára pedig Orsiékkal és Andiékkal is találkoztunk. Az első alkalommal kipróbáltunk egy szellemvasutat és egy óriáscsúzdát, ezen nagyon sokszor lecsúsztak a gyerekek, egyszer velem is, viszont kimaradt az óriáskerék, amire Mamáékkal ültek fel a fiúk.

A nagyok kajakoznak

Robin azóta is sokszor "megy" a vidámparkba, nagyon élvezte, és elég nehezen érti meg, hogy ez nem egy állandó hely, ahova bármikor elmehetünk.

Norbi és Mama elkészítették a tökéletes sült krumplit. Norbi egyik belga kollégájától származik a "recept", miszerint elő kell sütni a krumplit marhazsírban, ki kell hűteni a krumplikat, majd újra bő, forró zsírban megsütni. És tényleg, kívül roppanós, belül omlós a krumpli, isteni finom, pedig én nem vagyok egy sült krumpli imádó.

Nyári szünet - Békéscsabán

10 napot töltöttünk Csabán, félidőben átmentünk anyósomékhoz, és onnan indultunk vissza Luxemburgba. 

Maxim gyakorlatilag sehova nem akart menni, még boltba is alig akart jönni, a biciklijét pedig nem volt hajlandó használni. Jól érezte magát Nagyiéknál és Mamáéknál is, mindig talált valakit vagy valamit, aki, ami lefoglalta. Talán azért "gubózott" úgy be, hogy előtte a Balatonon voltunk, aztán rögtön a 2. napunkon Békéscsabán nagy családi találkozóra mentünk Gyomára, ahol senkit nem ismert rajtunk és Dédipapán kívül. Meleg, fülledt idő volt, a gyerekek többnyire pucéron szaladgáltak (ezért van kevesebb fotó).
Mi Norbival elmentünk moziba vasárnap este. Robin mikor ráeszmélt, hogy elalvásnál nem vagyok ott, sírt, és gyakorlatilag álomba sírta magát. 

Viszont mikor 5 napra rá, Norbival kettesben Gyopárosfürdőn töltöttünk egy napot, úgy hogy éjszakára sem mentünk haza, nem volt vele gond. Egyszer felébredt éjszaka, kérte, hogy Mama tegye a fejét az ágyához, aztán aludt tovább. Kicsit féltem, hogy majd ha meglát, vagy nem vesz rólunk tudomást vagy teljesen rám "tapad" majd, de semmi változást nem vettünk észre, abszolút jól viselték mindketten az első alkalmat anya és apa nélkül. Vasárnap pedig Tata 60. születésnapját ünnepeltük meg, kicsit előrehozva, hogy mi is ott legyünk. Sikerült teljesen titokban tartani az előkészületeket, és  meglepni őt.

Maximnak két vicces beszólását sikerült megjegyeznem. Az első még a Balatonon hangzott el. A strand egyik sarkában pakoltunk le első nap, közel a homokozós parthoz. Miközben felfedeztük a strandot, játszóteret és vissza indultunk a part mentén a helyünkre, Maxim meglátta a homokozós részt, de nem azt, ahova leraktuk a cuccainkat. Meglepődötten kiáltott fel:

- Anya nézd, átrendezték a Balatont!

Luxemburgban nincs un. hangos lámpa, talán néhány sípol, ha zöldre vált, de vidéken aztán semmi hang, csak egyszerűen vált a lámpa, és ha zöld átmehetünk a zebrán. Csabán egyik reggel bicajjal mentem a városba, Maxim jött velem. Az egyik zebránál ahogy a lámpa zöldre váltott, hang is jelezte, hogy a "Luther utcai jelzőlámpa zöldre váltott, meg lehet kezdeni az átkelést". Kb egy perc múlva Maxim a bicikliülésből kérdezi:

- Miért mondták be a rádióban, hogy át lehet menni az úton?

Sajnos a visszafele út megint rosszul kezdődött. Úgy látszik, hogy Maxim nem bírja a nem autópályás utazást, illetve ha az fél óránál tovább tart. Az állandó gyorsítás-lassítás, kanyarok, meg persze lehet hogy a hazatérés izgalma is közre játszik, hogy immár harmadik alkalommal hányt, és mindig Csabáról elindulva olyan jó 40 perc után. Pedig készültünk, zacskó is volt nála, de egyszerűen nem jól reagál, mi meg hiába kérdezzük előtte, akkor még jól van. Az sem segített gondolom, hogy Robin kért gyümölcssűrítményt, kettőt be is vágott, és mivel Maxim akkor még jól érezte magát, ő is ivott egyet. A gond ilyenkor az, hogy mire kitisztítjuk nagyjából az ülést, autót, fél óra eltelt, úgy hogy nekünk még majd' 1400 km hátra van. Többet nem kockáztatunk, valamit adunk majd neki, hogy átvészelje ezt a szakaszt. Utána egyébként jól van, éhes, eszik, iszik.

Nyári szünet - A Balatonon

Július utolsó vasárnapján korán reggel Magyarországra indultunk. Még ebéd előtt elaludtak a gyerkőcök, és már azért kellett megállnunk, mert kezdtem zsibbadni. Este 7 körül érkeztőnk Sümegre, ahol egy vendégházban aludtunk, egész pontosan egy vikkendházban, kilátással a sümegi várra. Csak a házhoz vezető út volt szórt köves, és a Priusszal nem akartunk többször végig menni a terepjáróknak való úton, így korán lefeküdtünk aludni, hogy másnap Reziben töltsük a délelőttöt. Laliékkal ott találkoztunk, és onnan mentünk tovább Balatonfüredre. 

Sümegtől nem messze, Rezi nevű faluban nyílt az ország első dínóparkja, virtuális sétán meg lehet tekinteni a parkot itt. Kisebb gyerekeknek szuper időtöltés, a mieink fél nap alatt sem unták meg, persze nem a dínók nézése tart sokáig, hanem a mindenféle ugráló és gumivár. Van felnőtteknek is egy egész nagy kalandpálya, és a dínók tényleg mozognak, van amelyik hangot is ad ki, de a belépő iszonyatosan drága, főleg otthoni viszonylatban. Van egy kis szuveníros rész is, ott viszont meglepően barátságosak az árak, akárcsak a park személyzete. Kicsit aggódtunk az idő miatt, mert egész hétre záporokat ígért, és elég borúsan indult a nap, és ugyan nem lett kánikula délutánra, tökéletes időt fogtunk ki. Maxim nagyon sokáig tanulmányozta a dínókat, Robin teljesen oda volt a markolókért, majd mindketten kidühöngték magukat a gumivárakban.

 

 

 Egy finom ebéd után indultunk Füredre, ahol még aznap késő délután strandoltunk egy kicsit. A 3 éjszakát egy nagyon szép és modern üdőlőben töltöttük, a Fürjes Villában, Laliék az utca másik végén találtak szállást. Mindkét strandot kipróbáltuk, ami gyalog néhány percre volt tőlünk, és bár sokszor beborult, végül számunkra teljesen optimális időt fogtunk ki: senki nem égett meg, nem kellett állandóan krémezni a gyerekeket, és nem is volt nagy tömeg napközben.

 

 Kedden délelőtt Edina keresztapukájával  elhajóztunk Tihanyig és vissza, igazi jachton. Maxim és én kevésbé élveztük, szédelegtünk kicsit, és mire rávettem volna magam, hogy ússzak egy kört, eleredt az eső. Kb negyed órát esett, és bár sokat dörgött aznap, a partot elkerülte a vihar. Annyira jól éreztek magukat a gyerekek a strandon, hogy végül Robinnak kimaradt az alvása, és este az étteremben, mire kihozták a vacsorát, ő az első falatok után az ölemben ülve hátra dőlt és elaludt. Norbi haza cipelte, ráadtam a pizsamát, valamit morgott, aztán aludt tovább. Másnap pedig, még mindig az előző napi kimerültsége miatt, csodák-csodájára elaludt a strandon egy órára. Még szerencse, mert így nem kellett vele elmennem a szállásra, és pont mikor felébredt, megérkeztek Melindáék is a strandra. Kis idő után egész megbarátkoztak a fiúk, Robint könnyű volt levenni a lábáról, Sanyiék hoztak néhány matchboxot ajándékba. Csúszdáztak a gyerekek, vízipisztolyoztak és vattacukrot falatoztak - mondanom sem kell, Robin imádta. Ő nagyon hamar szóba elegyedett a fiúkkal, a szokásos babanyelvét használva; Sanyi egyszer meg is jegyezte: "Nem zavar, hogy nem értem amit mondasz?". Robint nem zavarta, mert csak mondta a magáét tovább.
Muszáj leírnom, hogy Lóránt félelmetesen jól úszik, búvárkodik a vízben, iszonyatosan jó vízérzéke van. Remélem, jövőre is sikerül Melindáékkal találkoznunk!

Aznap este nem hűlt le a levegő, elővigyázatosságból a gyerekek esőkabátját magunkkal vittük. Miután megrendeltük a kaját, elmentem velük a játszótérre, de nem sokáig maradtunk, mert óriási szél támadt, fújta a homokot, az étterem kiürítette a teraszát és mindenkit betereltek. Akkora vihar jött, és annyi eső esett, hogy mire befejeztük a vacsorát, még mindig állt a víz az utcákon, és még mindig esett. Sebaj, Maxim és Robin felvette az esőkabátot, Robinról levettem a bőrszandált, magamról a bőrpapucsom, és a gyerekekkel a kezünkben haza indultunk a szakadó esőben. Az étterem portásától pedig kaptunk két szemeteszsákból rögtönzött esőkabátot, így gyakorlatilag szárazan értünk a szállásra. 

Másnap reggel a hűvös idő miatt úgy döntöttünk, hogy strandolás helyett megnézzük a nemrég nyílt akváriumot: Bodorka. Egyrészt itt is nagyon drága a belépő, Robint végig kellett cipelnem a sétányon, közben kisütött a nap, meleg lett, másrészt olyan magasan voltak az akváriumok, hogy ott is a kezemben kellett cipelnem. A látogatók fele gyerek, miért nem tudták alacsonyabbra helyezni az akváriumokat, vagy éppen mélyebbeket berakni? Mire végeztünk, már megbántam, hogy nem fürdőzni mentünk, aztán étterem keresése közben elaludt mindkét gyerek az autóban, így elindultunk inkább Békéscsabára - nagy bánatomra, mert én szerettem volna egyet úszni a Balatonban. 

Igazán jó helyen álltunk meg Kecsekmétnél, a Csalanosi csardában. Hangulatos, szép kert, játszótérrel, finom ételekkel, mellesleg bőséges adagok barátságos áron. Mire kihozták a kaját, észre vettem, hogy Robin derékig kakás. Ő viszont sehol máshol nem volt hajlandó pelenkát cserélni, csak a mászóka tetején (famászóka, kisházzal a tetején). A másik emlékezetes dolog pedig az, hogy a számlával együtt három dobókockát is hoztak, mert aki három hatost gurít, az az étterem vendége. Nekünk kellett állni a számlát, viszont a gyerekek eközben felfedezték, hogy a játszótérnél egy fahintaágy is van, amit Robin meglökött, és a követekző pillanatban már Norbi nem látta Robint. Eltalálta a fejét, jeget kellett kérnünk, óriási puklija lett pont ott ahol két hete a motorrol leesve ütötte meg a fejét. Még úgy ahogy szerencse, hogy nem tört be a feje, és a jég is sokat segített.

 

Képek feltöltve a Dínoparkról, Balatonról.

Nyári szünet - Az első két hét

Idén nyáron egy hónap szabadságot kaptam, július közepétől augusztus közepéig. (A gyerekekre járó szülői szabadságot az új Munkaszabályzatunk meghosszabbította, és ezt havi bontásban is ki lehet venni - természetesen minimális juttatásért, de akkor is ez az egyetlen pozitívum az új Szabályzatban.)

Az első két nap még volt ovi, bölcsi, de a többi időt együtt töltöttem a gyerkőcökkel. Milán jött el hozzánk két napra, de végül nem aludt nálunk, hanem másnap megint elhozta Orsi. Szerdán egyébként teltházunk volt, Andi Lillával és Kristóffal is eljött. Csütörtökön kreszpályáztunk a három fiúval, de akkor már kezdett nagyon meleg lenni, alig várták, hogy bemehessenek a házba a fiúk, amikor megérkeztünk a pályáról. Még előző délután felállítottuk a medencét, amit újból megtöltöttünk vízzel, spricceltünk, vízipisztolyoztunk, felállítottam nekik céltáblákat, de egy idő nem győztem őket állítgatni. Maxim szomorúan vette tudomásul, hogy Milán nem alszik nálunk, de azt hiszem megértette (velem együtt), hogy amíg ő maga nem kéri, hogy aludjon ott, addig felesleges próbálkoznunk. Pénteken átmentünk Andiékhoz, de kicsit későn értünk Junglinsterbe, mert több helyen baleset volt, így a nagy hőségben csak rövid időt maradtunk a játszótéren, és aztán inkább Andiék kertjében pancsoltak a gyerekek, illetve bent játszottak. Azt kell mondjam, Robin és Vince egész sokat játszanak együtt, még a veszekedések ellenére is.

Szombaton Milán, Lilla, Vince és Kristóf szülinapját ünnepeltük meg Orsiéknál. Bár Milán és Lilla akkor már elmúltak 5, a kicsik meg még nem voltak éppen 2, de egybe vontuk az egészet. Hamarabb kellett volna Maximra gondolnom, hogy neki ez túl sok lesz, 6 gyerekből 4 szülinapos, pedig előző nap már mondta, hogy nem akar Milánékhoz menni, amit Norbi elintézett azzal, hogy tessék, túl sok időt töltöttek együtt és megunták egymást. Aztán durcázott Milánéknál, mindig az kellett ami Milánnál volt, majd az ajándékozásnál teljesen magába roskadt, hogy ő nem kap semmit, pedig az ővé lett egy buborékfúlyó puska és egy rengeteg lufiból álló napocska. Ez utóbbin a kocsiban hazafele veszekedtek Robinnal, de legalább nem aludtak el.

Mi már ebédre ott voltunk Orsiéknál, szépen megebédeltünk, a meleg ellenére a gyerekek is sokat ettek, a fiúk felfújták a medencénket, Orsi feldíszítette a hátsó teraszukat, és még az is bele fért a délutánba, hogy Andival összerakták a napocska tortát. Nekem az tetszett a legjobban az egészből, hogy a gyerekek meztelen rohangáltak és úgy kellett rájuk könyörögnünk a bugyit a közös fényképezés kedvéért. Szóval jól érezték magukat, mi felnőttek is, és szerintem örültek az ajándékoknak is az ünnepeltek.

Vasárnap Csabáékhoz mentünk át a szomszédba, mint mindig, már esteledett, mikor a gyerkőcök igazán elkezdtek együtt játszani.

A következő hét még mozgalmasabban telt: minden délelőtt mentünk valahova, hogy Norbi az éjszakás műszak után nyugodtan tudjon annyira. Hétfőn, július 21-én elugrottunk az Ikeába. Örültem, hogy végre kevesen vannak, kint játszottak a gyerekek, aztán be kellett mennünk pisilni. És akkor esett le, hogy miért nincs tömeg, mert ez egy ünnepnap Belgiumban. Sebaj, elmentünk a Mekibe ebédelni, ahol először a benti majd a kinti játszótérről nem lehetett őket kizavarni. Kedden megint az Ikeába mentünk, immár vásárolni is tudtunk, és ott ebédeltünk meg. Szerdán egy városi parkot fedeztünk fel Lilláékkal (Mersch park, még több kép a parkról itt): volt játszótér kisgyerekeknek, nagyobbaknak, fajátszótér, mindez hatalmas területen. Délben nagyon meleg lett, a gyerekek persze nem akartak még haza indulni, de miután megettünk, megittunk mindent amit vittünk, vissza indultunk a kocsikhoz.

Csütörtökön egy un. hajós játszótérre (még egy kép a kalózhajóról) mentünk, egész jó idő volt, a fiúk állandóan "vizeztek"; nagyon szuper ez a játszótér, középen egy óriási hajó, körülötte pedig mindenféle vizes szerkentyű, kispatak. Készültem is fürdőnadrággal, váltóruhával, de a fürdőnadrág és az állandó felügyelet elégnek bizonyult. Csabáékkal mentünk, de keveset játszottak együtt Rékával és Hajnival.

Pénteken ismét Andiékkal találkoztunk, méghozzá strandra mentünk a nyárias idő miatt. Igaz délig egész hűvös volt, de így legalább kevesen voltunk, és sokszor csak mi pancsoltunk a gyerekmedencében. Andi meggyőzött, hogy milyen jó program lesz a strand, mert a múltkor a gyerekek csak a kismedencében játszottak, most is biztos jól ellesznek. Ha-ha-ha... A gyerekek iszonyat jól érezték magukat, csak mi nem győztünk utánuk szaladgálni. Lilla és Maxim türelmesen elfogadták, hogy nem mehetnek most a csúszdás mély vízbe, erre Robin kis idő múlva már a nagyobb medence partjánál ácsorgott. Pár perc után nagy örömömre kérte, hogy menjünk a másik vizbe, de ki gondolta, hogy ő a kétméter mély úszómedencére gondolt és nem a pancsolóra. Én már nem is tudom, hogy oldottuk meg, de végül Andi Kristóffal, én Robinnal (karúszóval) csápoltam a közepes medencében, míg Lilla és Maxim karúszóval a fal mellett kapaszkodva körözött. Aztán jött a csúszda.

A gond csak az volt, hogy a nagyoknak túl mély volt a víz, amibe érkeztek, és persze a kicsik is teljesen megvesztek a nagy csúszdáért. Először lecsúsztam Robinnal, akit aztán kitettem a partra, és ott kellett ülnie, aztán lecsúszott Maxim, leült Robin mellé a medence szélénél, elkaptam Lillát, és mi már szaladtunk is a következő körre. Andi Kristóffal a csúszda tetején ért utol minket. Ezt jó néhányszor megcsináltuk, aztán eszegettünk, ittunk, és valamikor ebéd után haza indultunk. Mozgalmasabbra és izgalmasabbra sikeredett a strandolás mint gondoltuk, de a gyerekek nagyon élvezték, mi meg kezdünk bele jönni a piknikezésbe.

Egy kép a nem is olyan kicsi csúszdáról itt.

Évzáró az oviban

Sztereotípiák ide vagy oda, ezt az évzáró partit igenis luxemburgi módra szervezték; gyanítom, főként luxemburgiak. Július 8-án kedden kaptunk egy levelet, hogy pénteken délután (16 órától 19.30-ig) rendezik az évzáró partit, és önkénteseket keresnek standok felállításához, lebontásához, kiszolgáláshoz, de minden kisebb felajánlást (süti, pénz) elfogadnak. Egyrészt kicsit felháborított a dolog, hogy még az iskola honlapján sem hirdették meg, és mint első évünk az iskolában, mégis honnan kéne tudnunk, hogy lesz rendezvény, ha arról senki nem mond semmit az utolsó pillanatig, másrészt, Norbi naná hogy délutános műszakban dolgozott azon a héten, így ránk nem számíthattak, csak mint résztvevők. Bőven elég volt a gyerekeket szem előtt tartanom, pláne hogy Maxim addig nem nyugodott, amíg meg nem találtuk a kis barátját, Jamiet, hogy aztán sokszor három gyerek után szaladgálhassak. Igaz, Jamie apukája elvitte őket sültkrumplizni, és kifejezetten kérte, hogy ne menjek velük, szusszanjak egy kicsit, de ő már túl volt néhány sörön, és Robin ön- és közveszélyes ennyi ember között. Még "Jamie előtt" kértek pattogatott kukoricát, persze pont elfogyott, mire mi sorra kerültünk, de legalább láttuk, hogy készítik, csak én nem hittem, hogy a fehér por cukor nem pedig só, amivel nyakon öntik a szemeket. Így legalább több maradt a gyerekeknek.

Szóval a gyerekek játszottak, a kacsahorgászat mindenkinek tetszett, Robint úgy kellett elrángatni, pedig a botját már rég átadtuk másnak. A bohóc nem érdekelte őket, a szaladgálás annál inkább. Egy viharnak ígérkező enyhe zápór sok embert haza invitált, mi csak behúzódtunk az iskola épületébe, ahol Robin mindent össze jégkrémezett (vizes-nyalókás jégkrémet vett nekik Jamie anyukája), a két nagy meg sem ette, de Robin kitartóan nyalta, a végén szereztem neki egy poharat, amiből kanalazni tudta. Már kezdték bontani a sátrakat 8 óra körül, de az én gyerekeim néhány másikkal együtt még a színpadról ugráltak le, aztán bent az iskolában fogocskáztak. Végül este 9-re, holtfáradtan értünk haza. Nem is értem, Robin is hogy bírta ennyire, mert ők aznap Bettembourgba, az állatkertbe mentek kirándulni a bölcsivel, és csak egy fél órát aludt a buszban délután; a bölcsiben pedig üvöltött, amikor egy bottal hadonászott és elvették tőle. De mondták is, hogy teljesen kész van, mert nem szokott ilyen lenni.

Fényszínház

Ez a hét is kicsit zsúfoltra sikerült. Még múlt héten volt a mameri napközinek zárópartija, amit teljesen elfelejtettünk, végül Norbi Robinnal ment Maximért, így ott maradtak, ettek egy kicsit és sokat játszottak, rohangáltak, homokoztak. Maxim csoportja pénteken egy pónifarmra ment, ez volt a kirándulásuk. Egész sok mindent mesélt Maxim, kíváncsian várom a fotókat. 

A héten be kellett vinni egy nagy szatyrot, amiben haza hozzuk Maxim egész éves munkásságát, és kapunk egy cd-t is fotókkal. Ahhoz képest hogy Maxim krikszkrakszokat firkál a leginkább, nagyon jó kis embereket is tud ő rajzolni. Most robotokat rajzol, és azt egész jól. 

Szerdán fényszínházba készültünk, és szerda késő délután a capelleni napköziben szerveztek búcsúpartit az elköszönő gyerekeknek. Mire a fényszínházból a napközibe értünk, már gyakorlatilag csak a tanárok voltak ott, mi pedig Patríciáékkal szinte az egyetlenek voltunk gyerekekkel. Ettünk hamburgert, salátát, aztán a rohangáló gyerekekkel el is jöttünk. Szakadt az eső, így bent rendeztek be egy termet, ahol képeket vetíttek: Maximot egész sok képen láttuk. A színház miatt későn értünk haza, majdnem 8 óra volt, és másnap ovi, bölcsi.

A fényszínház lenyűgözött minket. Egész pontosan Robint és engem, mert mint kiderült, Maxim már látta az előadást az ovival, és ő nem akarta még egyszer végig ülni az egészet. Kisiskolások modern zenére a kontinenseket bemutató koreográfiát adtak elő, sötétben, fehér és színes ruhákba bújva. Azt hittem, hogy Robin kis idő után majd megunja és szinte azonnal mehetünk majd a napközi partijára, de ő még akkor sem akart menni, mikor már felkapcsolták a villanyt, és a nézők nagy része haza indult. Lelkesen tapsolt, ámulva figyelte az alakokat, színeket, csak azért megérte végig ülni, hogy lássan a lelkesedését.

Maxim a mélyvízben

Jó ötletnek tűnt egy olyan úszótanfolyam (Plouf Club), ahol nem konkrétan úszást oktatnak az elején, hanem, biztonságérzetet próbálnak kialakítani a kisgyerekeknél a mélyvízben. Maxim egyértelműen fél a mélyvíztől, még karúszóval sem megy nagyon bele. Orsival pedig jobbnak láttuk, ha együtt megy a két fiú, hogy bátorítsák egymást. Egy négyalkalmas tanfolyamot választottunk ki, május utolsó két és június első két szombatján. Abban is egyedi a módszer, hogy kezdetben két-három gyerekkel van egy oktató. Miután biztosított a belga klub, hogy van luxemburgiul beszélő oktató, beírattuk a fiúkat és izgatottan vártuk az első alkalmat. Fél óra egy foglalkozás, figyelembe vették a kérésünket, és nem csak egy időben volt Maximnak és Milánnak a tanfolyam, de mindketten ugyanahhoz az oktatóhoz kerültek. Nem kezdődött túl jól, Maxim már előtte is azt hajtogatta, hogy ő nem akar menni, ő tud úszni, Milán viszont lelkesen várta. Ő egyébként jobban élvezte az első három alkalmat, legalábbis bátrabb volt, nem sírt, Maxim a második alkalommal szinte hisztizett, hogy nem akar menni, nem akar a vízbe menni, aztán megbeszéltük, hogy a medence széléhez oda kell ülnie, de aztán az oktató srác hamar meggyőzte, hogy menjen bele a vízbe. Maxim pedig a vízben már vigyorgott is, beszélt, szóval annyira nem lehetett borzalmas. A negyedik alkalommal pedig egész ügyes volt, szépen beugrott a vízbe – persze úgy, hogy elkapta az oktató -, és láthatóan lelkesen csápolt. Talán azért mert tudta, hogy ez az utolsó, talán azért, mert annyira várta a kiszemelt pókember-bábut. Annyira nem akart menni az első alkalom után, hogy azt mondtam neki, ha még a maradék három alkalommal bele megy a vízbe, és rendesen végig csinálja, akkor megkaphatja a pókembert, amit a szülinapjára kért. Viszont hiába siettünk a boltba úszás után, már nem találtuk meg a játékot, így végül a 20.labdát (oké, csak egy ilyen labdánk van, az is Micimackós), természetesen pókembereset, vettük meg. Egyelőre nem folytatjuk ezt a tanfolyamot, nekünk tetszett, az oktató szemmel láthatóan ért az érzékeny gyerekekhez, mert hipp-hopp szóra bírta Maximot és Milánt, és nem panaszkodtak rá, sőt mondták, hogy viccelt is velük; hozzánk még viszonylag közel is van, de talán egy hagyományos úszótanfolyam hatékonyabb lesz Maximnak. Talán, ha kismedencében tanul meg úszni, és utána megyünk át a mélyvízbe, magabiztosabb lesz. Már csak azt remélem, hogy a kinézett tanfolyamot ősszel is megtartják, és hogy lesz helyünk.

Elég hideg volt az uszoda vize, Maxim a második alkalomtól felvette a ruháját, csak a pókemberes fürdőgatyáról mondott le nehezen :)

Anyák napja

Június második vasárnapja az anyák napja Luxemburgban. Ez most pünkösd vasárnapra esett, ráadásul késő délelőtt már indultunk is a reptérre, ezért a pizsamás fotó :)

Maximtól egy neszeszert kaptam, amire saját rajzot ragasztottak, illetve szívecskét festettek a hátuljára, benne pedig egy igazi erdei gyümölcs illatú, marseill-i szappan. Ezt Robin imádja, állandóan szagolgatta, néha meg is kóstolja és mondja, hogy nem jó. A képeslapra ráírták az anyák napi dalszöveget, és Maxim most először el is tudta énekelni.

Robinék egy fakosarat festettek, amit teleraktak zöldségekkel és egy recepttel, amihez jó étvágyat kívántak. De ő csakis a szappannal foglalatoskodott.

Eperlekvár

Németországban vannak olyan eperültetvények, ahol mindenki magának szedi az epret, közben ehet is, a végén pedig lemérik és jutányos áron már vihetjük haza a friss termést. Mi a közeli Borg településhez mentünk, fél óra az út, szóval megéri, mert nem hogy friss az eper, de 2,20 euró/kiló illetve 5 kiló felett 2 euró/kiló ár igazán jutányos. Orsi az ötletgazda, szegény teljesen magára is vette, mert kicsit túl lőttünk a célon a leszedett eper mennyiségével, és még este 9-kor is a konyhában voltunk, miközben a gyerekek kezdtek nagyon elfáradni és főleg az én Norbimat kiakasztani.  (A másik Norbi másnap elutazott, így elment becsekkolni a reptérre, így az enyémre maradt a négy gyerek, ami este elég hálátlan feladat :))

Mi fél 11 körül érkeztünk meg, el is kezdtük szedni az epret, aztán Orsiékkal már a nagyobb szemeket szüreteltük, így délre nagyjából minden edényünk tele lett, ami 44 kilót jelentett. Mi nagyjából 20 kilóra elegendő üveggel és evési kapacitással rendelkeztünk, de nem csak mi, hanem a két Norbi is lelkesen szedte, sőt Milán is, szerintem ő nagyjából három kilónyit szedett. Maxim kevésbé volt lelkes, Robin meg meg is unta a végére. Mire megebédeltünk és neki álltunk a tömérdek epernek, már délután volt. Gáspár Norbi kitalálta, hogy főzzük a halfőző bográcsukban, abba 10 kiló ment bele, még lett 3 vagy 4 nagylábasnyi lekvár, 5 üveg szörp. A legnagyobb problémát a kevés üveg jelentette; nagyjából összeszedtem az üvegeket otthon, de aztán hétfőn még keresgéltem a pincében és találtam is jónéhányat, így én még hétfőn főztem egy újabb adag lekvárt, amihez agar-agart adtam sűrűsítőnek. Legközelebb csak ezzel fogom sűríteni, mert egyrészt a főzési időt lerövidíti, másrészt hidegen kell kikeverni és tökéletes dszemállagot kapunk belőle. Mire hétfőn üvegekbe töltöttem a lekvárt, rájöttem, hogy a cukrot nem tettem bele, és savanyúnak éreztem úgy. Egyébként a sok verzió közös vonása, hogy egyötöde nádcukor, a maradék tiszta gyümölcs, citromlével vagy citromsavval, egy adagot leszámítva. Csak az üstbe nem került sűrítő leszámítva a bio zselécukrot, de ugye a cukor csökkentett mennyisége miatt maga a sűrítő mennyisége is kevesebb volt, illetve az egész össze lett turmixolva, aztán lett kevésbé turmixolt adag bio dzsemfixszel, de ennek a sűrítése nem úgy sikerült, ahogy a papíron állt, illetve lett egy félig turmixolt adag turmixolt dzsemfixszel. Egyikbe sem tettünk tartósítót, próbáltuk körültekintően kifertőtleníti az üvegeket, kupakokat, és aztán száraz dunsztba mentek az üvegek.Az üstben készült lekvár folyós lett, főként a kevés sűrítő miatt, a többi még kóstolásra vár.

Meglátjuk, hogy viselkednek a különböző verziók, remélem nem fognak megromlani, legalábbis nem az összes. A fagyasztóba is került, abból most hétvégén levest fogok főzni.
Összességében élveztük a projektet, de legközelebb kevesebb edénnyel megyünk epret szedni, és egy óránál tovább nem marad az ültetvényen.