Tora cicánk

Tora nem félt az autóktól. Azután sem, hogy elütötték. Szép kényelmesen sétált át az úton, az autók előtt is. Ügyes vadász volt, rengeteg egeret fogott. Madarat is sikerült néha fognia néha. Szeretett vadászni, illett rá a tigris név, vad cica volt: ha nem akarta, hogy megfogjuk, akkor bizony harapott. Sajnos közel van hozzánk a főút ami mögött ott az erdő. És ez lett a veszte szegénynek. Október 11-én pénteken nem jött haza reggel. Már volt ilyen, a szokásos reggeli kapkodásban annyira nem gondolkodtunk, Norbi öntött neki reggelit. Aztán délben mikor haza mentem, még mindig nem volt otthon. Megnéztem a kajáját, érintetlenül állt a pincében. Akkor már nagyon rossz érzésem volt, de dolgoznom kellett, akkor is ha otthonról. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, és 3 után kimentem a főútra és végig sétáltam az egyik oldalon, majd a túloldalán. (Mikor Burpy elveszett, az egyik szomszéd mondta, hogy ők a főút mellett találtak rá a cicájukra, gyalog kell végig menni, mondta a bácsi, és ez annyira megmaradt bennem.) Majdnem végig értem, mikor megláttam az út szélén a fűben az élettelen testét. Sírva hívtam Norbit. A fejét találta el az autó. Valahogy haza vittem, aztán Norbi este eltemette az erdőben. A gyerekek nem kérdeztek semmit, elég mozgalmas hét volt, csak másnap mondtuk meg nekik. Robin ki is ment az erdőbe Norbival. Ő többször sírdogált. Maxim mikor megtudta, másfél órán keresztül sírt, nem bírt ebédelni. Emili beteg is lett a hétvégére, és elmentünk babakocsival sétálni, hátha elalszik. Útközben találkoztunk egy macskával, aki még nyávogott is nekünk, mire ő megkérdezte, hol van Tora? Megértette, hogy nincs többet, nem vigyázott és elütötte az autó. De ő még Burpyt is úgy emlegeti, mintha hosszú időn keresztül velünk lett volna. Néhány nap alatt megemésztettük, a fiúk is feldolgozták. Majd úgy döntöttünk, hogy még egyszer próbálkozunk a macskákkal, hátha több sikerünk lesz másodjára. Találtam is egy hirdetést, két hónaposak lettek volna a cicák, de mikor szombaton oda értünk, a néni szólt, hogy ő próbált hívni, baj van. A kiscicák betegek lettek, nem tudja őket így oda adni, el kell vinni őket orvoshoz. De van két 5 hónapos cicája, amiket nem akart oda adni, de nálunk jobb helyük lenne, meg hát a gyerekek sem lennének csalódottak. Két kis cuki cica volt, persze hogy tetszett nekik, így elhoztuk őket. Elég kicsik a korukhoz képest, meglátjuk, mit mond az állatorvos, mert a néni nem vitte el őket. Kaptak féreghajtót, bolha irtót. Elég nyugodt cicák, két nap után kezdtek el játszadozni, viszont nagyon barátságosak, nem karmolnak, nem harapnak, felugranak az ölünkbe. Csak ne legyen semmi bajuk!

Emili lábtörése

Március 30-án szombaton délben begipszelték Emili lábát, bő 3 hétre. Én annyira kába voltam aznap, hogy elég sokára fogtam fel, mit is jelent ez neki és nekünk.

1 nappal előtte, péntek reggel - majdnem 10 óra volt, - hívnak a bölcsiből, hogy Emili nem akar lábra állni és rettenetesen sír, még nem látták ilyennek. Azt mondták, hogy meglökték ugyan, de nem esett el, és nem értik miért nem áll lábra, és inkább menjek be érte. Megvártam a következő vonatot, és 11 előtt már ott is voltam. Aztán csak beszéltem az igazgatónővel, és végül megírtuk a jegyzőkönyvet a biztosításhoz. Ekkor már nem sírt Emili és bicegve lépegetett. A gondozónő is jött, aki ott volt a gyerekekkel, és látta, amint az egyik fiú meglöki a másikat, aki magával rántotta Emilit, Emili pedig popóra tottyant. Ezt látták legalábbis. És ezért nem is értették, miért a lábát fájlalja Emili. Szombaton aztán nagy nehezen el tudta mondani, hogy végülis akit meglöktek, Ethant, a lábára ült, és így törhetett el a lába. Kívülről nem látszott semmi, szóval először is haza vittem, hogy az ügyeletre vigyünk magunkkal kulacsot, ennivalót. Emili közben annyira sírt, hogy ő nem akar orvoshoz, kórházba menni, és bizonygatta, hogy már nem is fáj a lába és tud járni, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Aztán csak elmentünk az ügyeletre, ahol az elsődleges vizsgálóban mondták, hogy minimum két óra a várakozás. Elmentünk a büfébe, Emili lépcsőzött, járkált, jó kedve volt, és miután jó egy óra alatt semmit nem haladt a sor, úgy döntöttem, hogy haza megyünk. Ha úgy látjuk, majd visszajövünk másnap. Estig nem is volt semmi, nem volt neki bedagadva sem. A bölcsiben a vádliját fájlalta, nekem a térdhajlatát mutatta este. Éjszaka viszont nem aludt, állandóan felsírt, a lábfejénél jegeltük is a boka részt. Reggel nem akart járni, úgyhogy 9-kor vissza mentünk az ügyeletre. Jóval kevesebben voltak, de még így is 1-re értünk haza. A sebész mikor megvizsgálta, mondta, hogy törést, repedést ilyen korban nem mindig mutat ki a röntgen, de mivel nem normális, hogy ennyire biceg, mindenképp rögzíteni fogja a lábát, készüljek fel. A legnagyobb meglepetésemre, teljesen jól viselte a vizsgálatot, a röntgennél nagyon ügyes volt, még egy apró ajándékot is választhatott. Addig nem sírt, amíg meg nem jelent az ápoló, hogy begipszelje a lábát. Előtte még ügyesen kiválasztotta a gipsz mintáját, azt is figyelmesen hallgatta, hogy bizony eltört a lábszárcsontja a bokájánál. A felvételen az látszik, hogy az egyenes csont egyik oldala kidudorodik. Viszont mikor elkezdte az ápoló a másik nővérrel gipszelni a lábát, akkor már üvöltött Emili. Nem is nagyon láttam, hogy csinálják, mert annyira szorosan ölelt magához szegénykém. Az ő lábát is szorosan fogták, hogy jó pozícióban rögzítsék, de ez a 10 perc borzasztó volt. Nyilván fájt is neki. Két napig fájdalomcsillapítót kapott. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a kórházban, mondták, hogy jól tettem, hogy visszajöttünk, senki nem rótta fel, miért nem vártam ki tegnap a sort.
Az elején rosszul aludt Emili, ráadásul egyre csúnyábban köhögött, és végül hétfőn nem csupán otthon maradtam vele, hanem elvittem a gyerekorvoshoz, mert már Norbinak se tetszett a hurutos köhögése. Szerencsére "csak" vírusos torokgyulladás, de estére be is lázasodott, és a lába meg a láz miatt iszonyatosan aludt, és sokszor mintha félre beszélt volna. Végül reggelre lement a láza, és kedden már sokkal jobb kedve is volt, a bölcsinek is szóltam, hogy kedd helyett valószínű, szerdán megy Emili. Taknyosan, gipsszel, de bátran ment be. Mindig valamelyik gondozónál volt, figyeltek rá, a múlt héten 3 napot ment így, és szerencsére minden rendben volt.
Sőt, pénteken délután a fiúkkal mentem érte, mert tojáskeresést szerveztek, sütivel, üdítővel várták a családokat, aztán valamikor 5 körül az udvaron megkerestük az elrejtett tojásokat. Maximot közben elvitte Norbi karatéra, de Robin maradni akart, ő rettenetesen élvezte a vadászatot. Szerencsére ezután kezdődött az iskolákban a tavaszi szünet, és anyósomék egész hétre jöttek, így Emilinek sem kellett bölcsibe mennie.
Addigra ugyan már egészen belejött a mászásba, popón csúszásba. Járni ugyanis nem járhat, gyakorlatilag tilos a törött lábára állni, viszont ilyen idős korban ezt lehetetlen megtiltani, így ha ő maga tesz néhány lépést, az nem gond, de nem kérhetjük meg, hogy jöjjön oda hozzánk, vagy menjen ki pisilni. Mindenhova kézben kell vinni vagy babakocsiba ültetni. Az első két nap után a bal karomban lett izomlázam, szinte begyulladt az izmom, aztán a jobban, hiába csak 12 kiló, a gipsze is elég nehéz. Mire leveszik a lábát, jó kis bicepszem, tricepszem lesz :) No meg addigra beáll a derekam is.
Az első héten nagyon látszott rajta este, hogy nem tudja levezetni az energiáját, így mindig volt egy nehezebb óra, de ezen a héten, hogy mindig foglalkozott vele valaki, meg egész jól hozzá szokott hogy mozgássérülten közlekedik, már szinte nincs is nagy cirkusz.
A gipszet víz sem érheti, nem fürödhet, a kórházban mosdószivacsos áttörlést javasoltak. Végül Margóval kitaláltuk, hogy beültetjük a kagylóba, így kilóg a lába, mikor meg kiemeljük, Emili felemeli a lábát az egyikőnk segítségével. Ez már így egész jó, de gipszes lába azért kezd szagosodni. Napközben csúszásgátló zoknival védjük a gipszet, illetve ha hideg van, akkor melegíti is a lábát. Az egyensúlyérzéke elég rossz lett így, remélem, nem sérül meg máshol.

Jó nagy szívás a begipszelt láb, akkor is ha ő egy nyugisabb gyerek, nem kívánom senkinek, ebben az életkorban ez kész szenvedés. Az is hihetetlen, hogy pont ő járt így, és nem a fiúk, akik sokkal veszélyesebbek voltak ebben a korban.

Íme a kis törött lábú hősünk:

Port Zélande

Augusztus utolsó hetében a holland tengerpartra utaztunk el. Orsiék már többször voltak CenterParcsban; a szomszédos országokban sok ilyen üdülőhely van, ugyanazok a szolgáltatások, sok apartman és vendégház erdő vagy vízpart mellett, bolttal, étteremmel, élménfürdővel. Végül egy-egy hatfős házikót béreltünk, és hétfő délután találkoztunk a Port Zélande-i CenterParcban. Vittük a bicikliket is, és miután beraktuk a bőröndjeinket a házikóba, körbe bicikliztük a telepet. Volt saját tengerparti öble, de elég fekete, agyagos volt a part, és kicsi is, mondjuk horgászni is lehetett a szikláknál, és szaladgálni is, szóval rövid időre megfelelt. 18 fokban úgysem vágynak sokan fürdőzni. A fiúk rengeteg medúzát találtak, azzal játszadoztak, de már másnap nem láttunk egyet sem.

Kedd délelőtt biciklivel elmentünk a legközelebbi nagy strandra, hatalmas homokos part, sekély víz, és a szél is enyhült. A fiúk reklamálták is a fürdőnacit, de így is lubickoltak kicsit a jeges vízben: nekik a "térdig mehettek be", a fenékig érhet a vizet jelentette. Orsiék egy messzebbi partra tekertek el, ahol kevesebbet kellett a vízig gyalogolni. Ebéd után a belső strandra mentünk, gondoltuk, a kicsik homokoznak, aki akar, az mártózhat a hideg vízben. A másik Norbi horgászott, azt hiszem, rákot fogtak is Vincével. Viszont tele volt rákollóval, rákpáncéllal az öböl, és Maxim egyszer csak szalad ki a vízből, hogy megcsípte egy rák. Nézzük a talpát, és kiállt belőle egy törött fekete valami. Úgy tűnt, hogy kagylóhéj, elszaladtam az elsősegélydobozunkért és a manikűrért. Hősiesen kiszedte a segítségemmel a valamit, ami egy jó nagy tüskének tűnt, valószínű rákolló lehetett, de több mint egy cm volt, jó mélyen belefúródott a talpába. Fáj-fáj, de aztán a többiekkel focizott, bicajozott, és este kezdte el mondani, hogy nem bír rálépni. Feldagadt neki, megnéztük, maradt-e benne valami még esetleg, borogattuk és körömvirággal kentem neki. Kicsit idegesek lettünk Norbival, hogy miért nem szólt hamarabb, mert másnapra gyerek paintballra fizettük be őt Milánnal.

Végül szerda reggel jobb lett a lába, kicsit bicegett ugyan, de el tudott menni paintballazni. Nagyon jól meg volt szervezve, két csapatot alkottak a gyerekek és taktikázni kellett nekik. Nekünk is izgalmas volt nézni, és hát mi nem álltuk meg, kívülről próbáltunk nekik segíteni. Maxim erre várt a legjobban, és nagyon tetszett neki. Előtte még bementünk az állatsimogatóba, ami elég picike volt, három kecske, egy tyúk és kakas fura tollakkal meg néhány fehér galamb várta a látogatókat.
Esőt ígértek szerdára, és délutántól estig esett is rendesen.
Ebéd után végre aludt Emili, és csatlakoztunk a többiekhez az uszodában, ez volt a beltéri programunk. Mindenféle csúszda, hullámfürdő, sodrómedence volt, Emilit nem lehetett kiszedni a vízből. Karúszóval is lebegett, akkorákat sikongatott, cuki volt. Az egyik csúszda kivitt a szabadba, ezt imádták a legjobban a nagyok. Miután mindenki elfáradt, gondoltuk, megvacsorázunk bent, kezdtek fogyni az emberek, és milyen jó lesz, ha majd nem kell sorba állni sehol. Ebből maradt Robin és az apukája, ugyanis amíg vártuk a vacsorát, Robin leesett a padról és kinyílt az álla; ugyanaz a seb, ami már egyszer szétnyílt neki. Az elsősegélynél beragasztották, jegyzőkönyvet vettek és elküldtek minket az ügyeletes kórházba. Este 8 után értek oda, nem is kellett várniuk és újból beragasztották neki, ami azt jelentette, hogy 3-4 napig semmi víz nem érheti a sebet. Mondanom sem kell, mennyire idegesek voltunk, ez a plusz program nem hiányzott, ráadásul még egyszer vissza akartunk menni fürödni. Még maradtunk Orsiékkal egy kicsit a fürdőben, amíg a család két tagja "tesztelte" a holland ügyeletet.
Úgy történt az esés, hogy leültünk egy hosszú asztalhoz, a fiúk leterítették törölközővel a padokat, és Robin szépen betakart egy rést a két pad között. Amíg vártuk a kaját, ő szokás szerint fetrengett a padon, leült, lefeküdt, és egyszer a lyukba tenyerelt, amit nem látott és az állát a padnak verte. Tényleg nagyon beverte, de hihetetlen, hogy ennyi év után megint szétnyílt a sebe.

Csütörtökön a két család együtt indult bicajjal a strandra. Óriási szél volt sajnos, a sportolóknak persze kedvezett, tele volt velük a homokos strand és a víz. A gyerekek homokoztak, szaladgáltak a vízben, térdig, mert felülre kellett a felső.
Ebéd után Maxim Milánékkal elment uszodába, Robin pedig az apukájával töltötte el az időt: gokartozott egyet, rákvadászott a kikötőnél, ihatott kólát és ettek egy fagyikelyhet. Miután Emili egy óra szenvedés után sem aludt el, se velem, se Norbival, csatlakoztunk Maximhoz az uszodában. Szerencsére Maxim és Milán már vízbiztosak, sőt Maxim egész jól ráérzett a levegővételre, így ők önállóan közlekedtek a fürdőben. Azért szólniuk kellett, hova mennek, hogy Gáspár Norbival tudjuk, merre járnak. Emilivel sokat voltam a babamedencében, előző este Orsival és Norbival begyakorolták a babacsúszdát, így már önállóan is felment a csúszdához, én pedig lent vártam. A sorban állásnál mindig mindenkit előre akart engedni, így néha szóltam, hogy most már menjen ő, vagy hogy ki után álljon be. Szerencsére sokkal kevesebben voltak a fürdőben mint előző nap, így többet lehetett csúszni és pancsolni is nagyobb tér volt.
Este elmentünk együtt vacsorázni, Emili talált magának játszótársat miután Dávid nem engedte a traktorkormányhoz. Egy kislánnyal együtt szedegedték a játszórészen a ceruzákat és utána játszottak is kicsit együtt. Hasonló "kaliberű" lehetett a kislány, hogy Emili elsőre ott maradt vele és utánozta, amit csinál.

Péntek reggel 10-ig kellett elhagyni a szállást, Dávid pónilovagolt egyet, én Emilit nem fizettem be, mert nem tudtam, rá akar-e ülni, de miután visszatértek a helyükre a lovak, meg lehetett őket simogatni, és Emili rá is ült az egyikre. Nagyon büszke volt magára.
Egy gyors tízórai után fókamenhelyre látogattunk el. A kicsi, partra sodródott, beteg fókákat összegyűjtik, és önkéntesek segítségével meggyógyítják őket, hogy aztán egészségésen, életképesen vissza engedjék őket a tengerbe. Voltak karanténban lévő fókák, láttuk, hogy vizsgálják meg őket, a nagyobbak már kinti medencében úszhattak. Érdekes hely, jó, hogy megnéztük. Miután megebédeltünk és kijátszották magukat a gyerekek a játszótéren, vissza indultunk Luxemburgba.
Robin nagyon izgatott volt már, mert másnap szombaton két cicát terveztünk haza hozni.




A képeink a nyaralásról 

Fotók - május

Kertészkedünk

Annyi dolgunk van, hogy a blogom mindig kimarad, vagy mire leülnék, Emili felébred :). Ő ugyanis nem bír egy helyben ülni, állandóan jön-megy, pakol, felmászik vagy fel akar mászni mindenhova, szóval mellette nem kapcsolom be a gépet. Májusban jutottunk oda, hogy elültessünk néhány palántát. A fiúknak segíteni kellett a földet átforgatni, lapátolni, hát nem repestek az örömtől, de végül beálltak dolgozni és segítettek. Emili is kertészkedik, tépi a virágot, levelet, vagy földezik, sarazik. Ezeket a pillanatokat próbáltuk megörökíteni.

Emili szülinapja

Erről viszonylag időben írtam egy bejegyzést, aki nem olvasta, íme a link: Emili 1 éves.

Sportnap

Szokás szerint idén is elmentünk a sportnapra, ez ugye itt ünnepnap, mindig csütörtök - most május 25-re esett -, és mindig ilyenkor rendezik meg. Jó idő volt, rengetegen elmentek mint mindig. A fiúk végre kipróbálták a bokszot, ketten együtt bokszolhattak, nagyon élvezték. A sorban állást evéssel, ivással töltöttük, a végén viszont a fiúk felfedeztek egy motoros klubot, ahol kicsi és nagy elektromos motort lehetett kipróbálni. Itt vártak a legtöbbet, mert közben töltötték a motorokat, de megérte, mert nagyon tetszett nekik, ügyesen mentek vele. Én csak Norbit láttam, mint kiderült, szóltak neki, hogy kipróbálhatja a nagymotort amíg a fiúk várnak a kicsire, na ezt pont láttam, de a fiúkat nem, mert Emili elaludt és nyugodtabb helyet kerestem neki addig. Mire a fiúk végeztek, a kisasszony is felkelt, aki egyébként egy játékos, babáknak és gyerekeknek egyaránt összeállított pályán többször végig ment. Nagyon tetszett neki. Eredetileg Orsiékkal együtt akartuk tölteni a napot, de mi később indultunk, aztán mire utolértük volna őket, Robin kitalálta, hogy ő kacsát akar horgászni, így vissza kellett mennünk az elejére, és végül Orsiékkal már csak akkor futottunk össze, amikor ők már indultak haza. Elmondták, hol festenek arcot, mert Robin ahogy meglátta Vincét, ő is akart valamilyen maszkot magának. Imádja ezeket a dolgokat. Szerintem jövőre is megyünk.

Többi májusi kép

Május végére ide ért a meleg, medencét nem állítottunk, mert szombatonként uszodába megyünk babaúszásra, de egy kismedencét egyik vasárnap feltöltöttünk vízzel. Maxim duzzogott, hogy ez babáknak való, ő bele sem ült, viszont vízipisztolyoztak, aztán meg vödröztek és labdáztak, olyan golyókkal, amikbe ha víz megy, jó nehezek lesznek. Emilinek ez nagyon tetszett, annyira horgászta a labdákat, hogy mikor már nem volt tele a vödör vízzel, egyre jobban belehajolt és bele is esett fejjel. Szerencsére végig ott voltam mellette, gyanítottam, hogy ez így veszélyes, egyből kikaptam, de azért 1-2 másodpercig tuti nem kapott levegőt. Lehet, ennyi haszna volt a babaúszásnak, hogy csak kicsit ijedt meg a merüléstől. Ezután viszont nagyon-nagyon óvatosan halászta  a labdákat. Tényleg veszélyes a pancsolás, nagyon oda kell figyelnünk a gyerekekre, amikor vizeznek.

Robin orra

Február végén történt egy kisebb baleset Robinnal, futás közben neki esett a kapunak, az egyik orrcimpája beszakadt. Norbi a csirkéket rendezte, én főztem, ők meg rohangáltak Maximmal és elbotlott. Mire sikerült valamelyest csillapítani a vérzést, beültem vele a kocsiba és irány az ügyelet. Ott meg annyian voltak, hogy húsz perc sorban állás után még mindig csak vártuk, hogy felvegyék az adatainkat. Így soron kívül kértem, hogy a nővér nézze meg a sebet, mert fogalmam sincs, milyen állapotban van a kötés alatt. Persze mire az orvos jött, addigra összeforrt neki a sérülés, így végül két kis ragasztócsíkkal távoztunk. Viszont mire haza értünk, a seb alja kinyílt egy picit, addig piszkálta az orrát. A ragasztócsík egy nap alatt leesett az orráról, aztán hiába ragasztgattuk, ő azért csak piszkálta. Ráadásul orrot fújni sem nagyon tudott, szerintem ekkor húzódott a nátha a fülére. Most egy vékony heg látszik az orrán, reméljük el fog neki múlni teljesen.

NagyMaxim az oviban

Maxim az első néhány hétben nagyon elfáradt délutánra, tiszta feszült volt, türelmetlen. Úgy látszik, kellett neki egy kis idő, hogy megeméssze az újdonságokat: új épület és terem, új óvónéni és az, hogy a csoport fele lecserélődött. Ő most nagycsoportosnak számít, ő a legidősebb a csoportban, ahol ismét két Maxim van, a másik a fiatalabb, ezért az idén ő a nagy Maxim; ez biztos tetszik neki, bár nekem kellett rákérdeznem, nem magától mondta, hogy őt szokták nagyMaximnak hívni. A nagyokhoz is érkezett új gyerek, és a szavaiból kivéve hárman-négyen sülve főve együtt vannak. Van köztük olyan, aki nem beszél olyan jól luxemburgiul, így Maximra ragad nem is kevés francia. Néha egész mondatokra kérdez rá, hogy pontosan mit is jelent. A napköziben azt szereti, mikor kétszer van ovi, mert ő olyankor felmehet az iskolásokhoz ebédelni. Néha a hosszú délutánon is felmennek a nagyobbakkal csocsózni. Nemsokára találkozom az ovónénivel, aki értékeli majd Maxim első trimeszterét. Maxim azt mondta, hogy jobban szereti Nathalie ovónénit, mert ő nem beszél olyan hangosan mint Sylvie ovónéni.

Bár ő mehetne busszal reggelente, és pénteken jöhetne busszal haza, de a kiscsoportosok nem buszozhatnak még, így mindkettőjüket hozzuk-visszük. Szeptembertől majd buszoznak.
A napköziben az egyik terem benti játszótérnek van kialakítva, egy fakomplexumra mászhatnak fel a gyerekek, többféle hinta, kötélalagút és egyéb dolgok tarkítják, viszont felügyelet nélkül ez kvázi dühöngő, és Maximot érte is baleset. Megcsúszott a lába a bordásfalon, beakadt miközben ő meg leesett. Elég durván bedagadt a lábfeje, sántított is. Mikor érte mentem, mondták ugyan, hogy leesett, de szerintük nem vészes, és Maximtól később megtudtam, hogy még a zokniját sem vették le. Egy hétig sántított, két hét kellett neki, hogy ne bicegjen. Ha azonnal jegelik, akkor szerintem nem dagadt volna fel neki. A fekete nadálytő krém viszont ismét nagyon hamar lehúzta a gyulladást. 
(Nem sokkal ezután történt egy komolyabb baleset, azóta szerencsére kizárólag felügyelettel használhatják a termet, ha nincs ott gondozó, nem mehetnek be.)

Nyári szünet - A Balatonon

Július utolsó vasárnapján korán reggel Magyarországra indultunk. Még ebéd előtt elaludtak a gyerkőcök, és már azért kellett megállnunk, mert kezdtem zsibbadni. Este 7 körül érkeztőnk Sümegre, ahol egy vendégházban aludtunk, egész pontosan egy vikkendházban, kilátással a sümegi várra. Csak a házhoz vezető út volt szórt köves, és a Priusszal nem akartunk többször végig menni a terepjáróknak való úton, így korán lefeküdtünk aludni, hogy másnap Reziben töltsük a délelőttöt. Laliékkal ott találkoztunk, és onnan mentünk tovább Balatonfüredre. 

Sümegtől nem messze, Rezi nevű faluban nyílt az ország első dínóparkja, virtuális sétán meg lehet tekinteni a parkot itt. Kisebb gyerekeknek szuper időtöltés, a mieink fél nap alatt sem unták meg, persze nem a dínók nézése tart sokáig, hanem a mindenféle ugráló és gumivár. Van felnőtteknek is egy egész nagy kalandpálya, és a dínók tényleg mozognak, van amelyik hangot is ad ki, de a belépő iszonyatosan drága, főleg otthoni viszonylatban. Van egy kis szuveníros rész is, ott viszont meglepően barátságosak az árak, akárcsak a park személyzete. Kicsit aggódtunk az idő miatt, mert egész hétre záporokat ígért, és elég borúsan indult a nap, és ugyan nem lett kánikula délutánra, tökéletes időt fogtunk ki. Maxim nagyon sokáig tanulmányozta a dínókat, Robin teljesen oda volt a markolókért, majd mindketten kidühöngték magukat a gumivárakban.

 

 

 Egy finom ebéd után indultunk Füredre, ahol még aznap késő délután strandoltunk egy kicsit. A 3 éjszakát egy nagyon szép és modern üdőlőben töltöttük, a Fürjes Villában, Laliék az utca másik végén találtak szállást. Mindkét strandot kipróbáltuk, ami gyalog néhány percre volt tőlünk, és bár sokszor beborult, végül számunkra teljesen optimális időt fogtunk ki: senki nem égett meg, nem kellett állandóan krémezni a gyerekeket, és nem is volt nagy tömeg napközben.

 

 Kedden délelőtt Edina keresztapukájával  elhajóztunk Tihanyig és vissza, igazi jachton. Maxim és én kevésbé élveztük, szédelegtünk kicsit, és mire rávettem volna magam, hogy ússzak egy kört, eleredt az eső. Kb negyed órát esett, és bár sokat dörgött aznap, a partot elkerülte a vihar. Annyira jól éreztek magukat a gyerekek a strandon, hogy végül Robinnak kimaradt az alvása, és este az étteremben, mire kihozták a vacsorát, ő az első falatok után az ölemben ülve hátra dőlt és elaludt. Norbi haza cipelte, ráadtam a pizsamát, valamit morgott, aztán aludt tovább. Másnap pedig, még mindig az előző napi kimerültsége miatt, csodák-csodájára elaludt a strandon egy órára. Még szerencse, mert így nem kellett vele elmennem a szállásra, és pont mikor felébredt, megérkeztek Melindáék is a strandra. Kis idő után egész megbarátkoztak a fiúk, Robint könnyű volt levenni a lábáról, Sanyiék hoztak néhány matchboxot ajándékba. Csúszdáztak a gyerekek, vízipisztolyoztak és vattacukrot falatoztak - mondanom sem kell, Robin imádta. Ő nagyon hamar szóba elegyedett a fiúkkal, a szokásos babanyelvét használva; Sanyi egyszer meg is jegyezte: "Nem zavar, hogy nem értem amit mondasz?". Robint nem zavarta, mert csak mondta a magáét tovább.
Muszáj leírnom, hogy Lóránt félelmetesen jól úszik, búvárkodik a vízben, iszonyatosan jó vízérzéke van. Remélem, jövőre is sikerül Melindáékkal találkoznunk!

Aznap este nem hűlt le a levegő, elővigyázatosságból a gyerekek esőkabátját magunkkal vittük. Miután megrendeltük a kaját, elmentem velük a játszótérre, de nem sokáig maradtunk, mert óriási szél támadt, fújta a homokot, az étterem kiürítette a teraszát és mindenkit betereltek. Akkora vihar jött, és annyi eső esett, hogy mire befejeztük a vacsorát, még mindig állt a víz az utcákon, és még mindig esett. Sebaj, Maxim és Robin felvette az esőkabátot, Robinról levettem a bőrszandált, magamról a bőrpapucsom, és a gyerekekkel a kezünkben haza indultunk a szakadó esőben. Az étterem portásától pedig kaptunk két szemeteszsákból rögtönzött esőkabátot, így gyakorlatilag szárazan értünk a szállásra. 

Másnap reggel a hűvös idő miatt úgy döntöttünk, hogy strandolás helyett megnézzük a nemrég nyílt akváriumot: Bodorka. Egyrészt itt is nagyon drága a belépő, Robint végig kellett cipelnem a sétányon, közben kisütött a nap, meleg lett, másrészt olyan magasan voltak az akváriumok, hogy ott is a kezemben kellett cipelnem. A látogatók fele gyerek, miért nem tudták alacsonyabbra helyezni az akváriumokat, vagy éppen mélyebbeket berakni? Mire végeztünk, már megbántam, hogy nem fürdőzni mentünk, aztán étterem keresése közben elaludt mindkét gyerek az autóban, így elindultunk inkább Békéscsabára - nagy bánatomra, mert én szerettem volna egyet úszni a Balatonban. 

Igazán jó helyen álltunk meg Kecsekmétnél, a Csalanosi csardában. Hangulatos, szép kert, játszótérrel, finom ételekkel, mellesleg bőséges adagok barátságos áron. Mire kihozták a kaját, észre vettem, hogy Robin derékig kakás. Ő viszont sehol máshol nem volt hajlandó pelenkát cserélni, csak a mászóka tetején (famászóka, kisházzal a tetején). A másik emlékezetes dolog pedig az, hogy a számlával együtt három dobókockát is hoztak, mert aki három hatost gurít, az az étterem vendége. Nekünk kellett állni a számlát, viszont a gyerekek eközben felfedezték, hogy a játszótérnél egy fahintaágy is van, amit Robin meglökött, és a követekző pillanatban már Norbi nem látta Robint. Eltalálta a fejét, jeget kellett kérnünk, óriási puklija lett pont ott ahol két hete a motorrol leesve ütötte meg a fejét. Még úgy ahogy szerencse, hogy nem tört be a feje, és a jég is sokat segített.

 

Képek feltöltve a Dínoparkról, Balatonról.

Húsvét előtt Békéscsabán

A húsvéti oviszünet első felét Békéscsabán töltöttük. Én már nem akartam éjszaka vezetni, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, milyen ha kényelmesen felkelünk és valamikor ebéd előtt elindulunk, megállunk ebédelni, aztán úgyis alszanak a gyerekek, majd nemsokára este, a sötétben pedig megint aludhatnak. Bár picit így hosszabb az út, de mindenki jól bírta, és nekünk lényegesen könnyebb, hogy csak egy kis részét kell éjszaka vezetni, és aztán tudunk mi is ágyban aludni. A délutáni alvásból odafele fél óra, visszafele egy óra lett, szóval ezzel nem szabad legközelebb számolnunk, és a dvd lejátszó óriási segítségnek bizonyult, mesetúladagolás elkerülhetetlen. De hiába ébredtek fel a gyerekek, mikor megérkeztünk, gond nélkül aludtak el és aludtak reggelig. Visszafele ugyan nem jól kezdődött a dolog, mert alig hogy elindultunk, Maxim hányt, és olyan gyorsan történt minden, hogy sajnos őt teljesen át kellett öltöztetni, 10 fokban az út szélén nem egy kellemes dolog, de szerencsére az üléshuzatvédő felfogta a másik részt. Másnap - már itthon - aztán kimostuk a nyári huzatokat, az üléshuzatot, a lehányt ruhákat majd egy adag ruhát is, ezzel el is ment a vasárnap jelentős része, de most tiszta ülésekben utaznak a gyerekek. És szerencsére csak felkavarta valami a gyomrát (szerintünk az előző napról megmaradt kubu itala, anyáék szerint az, hogy Maxim dobáltatta magát indulás előtt), mert utána nem volt semmi baja, óvatosan eszegetett is. Ennyit az útról.

Két nap volt igazán jó időnk, nem várt meg minket a szép tavaszi idő, gondolom, ez sem na meg a kevés alvás és sok élmény sem tett jót Maximnak, náthás lett és éjszakánként köhögött, de mire vissza értünk, egész rendbe jött a szokásos szirupjával. Voltunk több játszótéren, Maxim ott is és otthon is állandóan pókembereset játszott, most ez az új őrület nála. A gyerekekkel voltunk fodrásznál, Robin nagyon ügyes volt élete első igazi fodrászolásánál, tényleg jól viselte, és azóta kevesebbet piszkálja a haját - előtte szinte mindig azt tekergette, kajás kézzel is. Igazi kisfiús arca lett. Dédipapa is elautózott hozzánk, ő is hozott sok mindent. Unokatesóm, Gabi Jázminnal is eljött, Maximmal nagyon hamar megtalálták a közös hangot: a gyurmázás után az udvaron szaladgáltak, bicajoztak. 

A szűk egy hét nagyon hamar eltelt, és sajna nem úsztuk meg kisebb baleset nélkül. Robin már nagyon gyorsan és bátran kismotorozik, és a sokadik esése rosszul sült el, pedig sisak is volt rajta, de ez nem segített, mert az álára esett az egyenetlen járdán. Én ott sem voltam, mikor haza értem ebédelni, mondta Norbi, hogy Robint be kéne vinni a sürgősségire. A rossz tapasztalatok miatt nem is akartam, de végül Edinával elmentünk, és közben Attila, Norbi haverja is szólt, hogy nyugadtan vigyük be Robint, mert már Csabán is ragasztanak, ha nem kell, nem varrnak sebet. Szerencsére nem kellett várni, mire felvették az adatokat, már szólítottak is. Tudom, ne legyek elégedetlen, fő hogy ellátták Robint, és úgy tűnik jól, de a bánásmód nem tetszett. Miután kétszer is megkérdezte az orvos, hogy megkapott-e Robin minden oltást, hipp-hopp beragasztották a sebet, rátették a kötést és már mehettünk is azzal a mondattal, hogy 10 napig semmilyen nedvesség, folyadék ne érje az egy centis sebet, 10 nap múlva leszedhetem a ragasztócsíkokat. Egyrészt arra koncentráltam, hogy lefoglaljam Robint, hogy a doki meg az ápolónő szépen el tudják látni a sebet, másrészt olyan gyorsan megcsinálták, hogy mire rápillantottam Robin állára, már a kötést is rátették. Kérdeztem,  mégis hogyan óvjam a sebet, csak azt mondták, hogy cseréljem a kötést naponta, viszlát. Na ezen akadtam ki, mert hogy a gyerek beszél, berreg, folyik a nyála, iszik, eszik, lehetetlen kivédeni a nedvességet. Sok mindent próbáltunk, de így is naponta többször kellett neki cserélni a kötést, a bölcsiben is cserélték, és bár érte nedvesség, úgy tűnik szépen összeforrt neki a seb. Viszont hiába lélegzős ragasztót használtunk, teljesen kikezdte Robin bőrét. Két napja már nem teszünk rá semmit, azóta eltűntek a kiütések is. Egy héttel a baleset után Robin bent a házban megint állra esett és csak később láttuk meg, hogy kivérzett neki, de szerencsére csak egy pici ponton.

Ezt leszámítva tényleg jól telt a szünetünk.

Ilyen aranyosak is tudnak lenni

Pókember

Pókember mászik a hálóján

Amikor egy hullámhosszon vannak - jóban ...

... és bolondságokban

Ritka pillanat: ülnek és molyolnak valamivel

Kölcsön-nyuszik veszélyben

Pókember fára mászik

Őszi betegséghullám

Augusztus vége óta folyamatosan beteg valaki. Néha többen egyszerre, néha csak náthás a családtag. Maxim kezdte természetesen - éljen a bölcsi! -, taknyos volt, majd szokás szerint elkezdett köhögni, ebből hörghurut lett ugye, majd mire meggyógyult, jött az újabb nátha száraz köhögéssel. Ez nagyon durva volt, kapott rá homeós cseppet és egy szirupot, ami megér még egy mondatot. Egy héten keresztül este kellett adnunk neki, és mikor letelt az egy hét, és a köhögése is elmúlt, nagyon nem örült Maxim, hogy nincs több szirup, de olyan szinten, hogy sírva kérte. Akkor adtunk még neki egy utolsót, aztán többet nem. Norbival olyan érzésünk volt, hogy valami  jó erős szirup lehetett, amiben van valami, amire rászokik az ember. Persze másnap is kérte a szirupot, de csak immunerősítő olajat kapott, aztán még vagy két este el kellett játszanunk, hogy én kérem a szirupot, sírok is érte, és Maxim könyörtelen, csak vitaminos olajat ad.
Ezután következett az újabb betegségsorozat. Robin szegénykém is náthás lett, de kiszívtam az orrát néhányszor napközben, és semmi más baja nem volt. Maxim viszont összeszedett egy vírusos torokgyulladást, na ezt én is elkaptam, néhány napig elég rosszul is voltam, aztán szegény Robint sem kímélte meg, tiszta takony lett. Közben Norbi is elkezdett köhögni, két hét után még orvoshoz is elment. És innentől kezdve nem bírunk kikecmeregni a náthából. Vagyis én megint elkaphattam valamit, Robin meg elkezdett köhögni, három hete járunk orrtisztításra, mert először úgy tűnt, hogy csak az orrában van az egész nátha, aztán szépen lejjebb kúszott neki. A 4. alkalommal a kórházban pont ügyeletes volt a gyerekorvosunk, és véletlenül összetalálkoztunk, úgyhogy megvizsgálta soron kívül Robint, nem akarta elhinni, hogy most jöttünk ki a kinétől, annyira tele volt Robinnak az orra, torka, tüdeje. Vetetett mintát az orrából, de nem kaptunk róla semmit, szóval nem találtak benne semmit, meg azt mondta, hogy ha látom, hogy nagyon fárad, nem önmaga, adjak neki este egy befújásnyi Ventolint. Még jó, hogy megvizsgálta, aznap délután ugyanis, még soha nem láttuk olyannak Robint, leültettem, és meg se mozdult, plusz lehetett érezni, hogy hörög is. Adtunk neki egy puff Ventolint, leraktam aludni, és utána megint önmaga volt. Viszont a taknyosság, köhögés maradt, mert Maxim újabb náthát szedett össze, így Robinnal folytatnunk kellett a kezelést. Mondanom sem kell, hogy már itthon is üvölt, ha tisztítom az orrát, hát még a kórházban. Közben lejárt a 2. beutalónk is, így kértem egy újabbat, és megnézettem a dokival. Ez egy hete volt, akkor már megint egészen fent volt neki a sok trutyi, és mivel eszik, játszik, jókedélyű, "csak" az orrtisztítást kell folytatni, itthon és persze a kórházban.
Most már én is annyira utálok oda menni, ugyanis két hete kedden elvittem Maximot tüdőröntgenre, miután Robinnal végeztünk a kinénél. Majd szerdán újabb fél nap kórház jött, mert Robint ultrahangra vittem a sok bukás miatt, ezután pedig orrtisztításra mentünk. Robin mohó, sokat eszik, szopizik egyszerre és egy icipicit visszajön neki egy icipici mennyiség, ez lett a vizsgálat eredménye, de nem kell vele foglalkozni. Szerencsére jól gondoltam, hogy a bőséges tej, és a sok mozgás miatt van ez. Maximnál is minden rendben, még vérvételre is mentünk, pontosabban Norbi vitte el egyik reggel, hogy megnézzék az allergiát a krónikus köhögés miatt, néztek neki tejösszetevőket, sokféle pollent, atkákat, és megint semmi. Még az immunitása is rendben van, úgy hogy marad az a verzió, hogy ez a gyenge pontja. Kaptunk homeopátiás cseppet, amit rögtön adnom kell neki, ha náthás lesz, ezt most több mint egy hete adom neki, mert megint az lett persze, és köhécselt is, a cseppet kiegészítettük néhány este Flixotide-dal, most napközben köszörüli a torkát, de talán vége. Amíg nem megy bölcsibe, most ugyanis őszi szüneten van, itt vannak nálunk a szüleim. Nagyon jól jött ki, mert tényleg remélem, hogy a gyerekek is, én is kikecmergek a náthából, és mehetünk babaúszni, Lilláékhoz, Milánékhoz. A folyamatos betegeskedés miatt Maxim szülinapi bulija is elmaradt, és senkivel nem is tudtunk találkozni azóta. Ja, egyszer Norbi és Maxim Milánnal az uszodában, több mint egy hónapja...
Csak hogy átérezzétek, hogy mennyire elegem van az őszből, orvoshoz járásból - mert tényleg hetente viszem hol az egyik gyereket, hol a másikat az orvoshoz -, még van egy sztorim. Két hete szép ősziesre fordult az idő, gyönyörű napsütés csütörtökön, Robin jól aludt délben, szépen elterveztem, hogy elsétálunk Maximért 4 körül, Norbi éjszakás, még aludt, erre 3-kor hívnak a bölcsiből, hogy menjek azonnal Maximért,    sírva kelt, és nem nyitja ki a szemét. Nem értettem, mi történhetett, csak taknyos volt reggel, semmi baja a szemének. Felkeltettem Norbit, hogy vigyázzon Robinra, én meg elszaladtam Maximért. A gyakornok kezében összeszorított szemmel pityergett. Nekem rögtön mondta, hogy Alice belenyúlt a szemébe, és nem bírja kinyitni, nagyon fáj. Felhívtam még ott a gyerekorvost, aki szemorvost javasolt, illetve ha nem rendel hívjam vissza. Nem találtam meg ezt a szemorvost a neten, nyilván a pánik miatt, felhívtam a 112-t, hogy adja meg a számát, hát elküldött a postára, mert nekik nincs szemorvos lista. Tény, hogy nem mondtam, hogy sürgős eset, na de miért hívja az ember a 112-t, és miért nem kérdezi meg az ott dolgozó, hogy sürgős-e. Nekik tudniuk kéne kezelni az ilyen hívásokat. Gyorsan visszahívtam, és nem vették fel! Majd picit lenyugodtam, és elkezdtem keresni a neten a számot, persze nem rendelt, akkor hívtam egy másikat, ott meg közölte az asszisztens, hogy nem foglalkoznak sürgősségi esettel, hívjam a 112-t. A 112 meg közölte, hogy hívjam fel ebben az esetben a kirchbergi kórházat, nekik van listájuk; persze se telefonszám, semmi más. Hát ez nem segítség, már csak azért sem, mert miért egy magánkórházat ad meg, miért nem a másik városi kórházat? Mindegy, felhívtam én a gyerekkórházat, ott mondták, hogy mindig van ügyeletes szemorvosuk, vihetem a gyereket. Közben a doktornénink felhívott, hogy találtam-e szemorvost, mondtam, hogy most indulunk a kórházba, erre ő előállt még egy javaslattal, hogy adjak Maximnak egy kis adag fájdalomcsillapítót, és próbáljam megnézni a szemét, mert lehet, hogy nem olyan vészes, csak nagyon fáj neki, és ő később megnézheti, hogy kell-e szemészhez vinni vagy sem. Maxim inkább a doktornéninket választotta, nem a kórházat, hozzá viszont csak két óra múlva mehettünk, este 6 fele. Hatott a fájdalomcsillapító, néha kinyitotta a szemét, aztán bementünk vele a szobába, Norbi besötétített, ott egész jól kezdte érezni magát Maxim. De a fény nagyon zavarta. Szerencsére nem lett belőle semmi, a gyerekorvos megelőzésképpen szemcseppet javasolt, mi még másnap itthon tartottunk Maximot, de már éjszaka sem fájt neki a szeme, másnap pedig már érzékeny sem volt. Viszont az a délután teljesen kikészített, végre szép idő lett, mi meg bent kuksoltunk a sötét szobában.
Nem tudom, mikor lesz vége ennek a betegséghullámnak, Norbi szerint jövő tavasz végére.

Bilan 30

Ezt a bejegyzést lassan két hónapja írom, na de most végre befejezem.
Mielőtt a tárgyra térek, egy kisebb balesetről kell beszámolnom. Maxim kezét, a csuklójánál megharapta az egyik kisfiú a bölcsiben. Kb. három hete történt, aznap én mentem érte, és mutatták a kezét, amit bekrémeztek, így alig látszott valami. Este aztán fürdésnél ott piroslott a kisfiú fogsora, aki kisebb Maximnál, és már másokat is megharapott sajnos. Sírt Maxim, azt mondták, én tartottam is tőle, hogy nem akar majd bölcsibe menni emiatt, de szerencsére nem mondta, csak néha emlegeti, hogy "Gábliel engem is megharapott, itt a kezemen.".
Bilan 30 a neve az itteni ingyenes, fakultatív hallás- és beszédfejlődés felmérésének, mármint a 30 hónapos gyerek anyanyelvi szintjének. Mi ugyan beírtuk a magyart, de nem tudtak magyarul beszélő kollégát biztosítani a hallásközpontban :) így maradt a luxemburgi. A bölcsiben már mondták, hogy Maxim egész jól beszél, mondatokat használ, itthon is énekelget, mondókázik, illetve játék közben sokszor magának beszél luxemburgiul. Norbi vitte el, képekről kellett beszélnie, mit lát, ki mit csinál. Mi attól tartottunk, hogy nem fog egyáltalán megszólalni, pláne nem egy idegennek luxemburgiul, de nagyon ügyes volt, egyből belejött. Egy képnél akadt el, magyarul elmondta Norbinak: a képen egy kisgyerek olvasott úgy hogy tartották neki a könyvet, és Maxim azt akarta volna mondani luxemburgiul, hogy tartják a könyvet a kisgyereknek, nem pedig hogy olvas a gyerek. Szóval minden rendben van, a 2. nyelvén is simán van olyan szinten mint az átlag az anyanyelvén. Néhány hangot nem ejt tisztán, erre majd figyelünk, de nála egyértelműen az a fontos, hogy elmondja, kimondja gondolatait.
Sokszor azt hiszi, pontosan értjük, mire gondol az adott mondattal, és nagyon mérges tud lenni, ha ez nem így van, ő meg türelmetlen éppen. Na ilyenkor még sírni is szokott, hiába mondjuk neki, hogy mutassa meg, mire gondol. De inkább fejezze ki indulatát, mint magába fojtsa.
A héten figyeltem fel rá, hogy elkezdte szépen kapcsolni a mondatokat az "ami" kötőszavakkal. Ugyanakkor annyi mindent akar mondani, és már akkora szókincse van, hogy néha többször belekezd egy mondatba, mire aztán befejezi, vagy éppen rohan valami nagyon fontosan csinálni. Hosszú mondatokat is használ már, viszont még mindig szavanként tagolja, de helyesen ragoz, jól használja a múlt időt. Amit még mindig összekever, az a reggelizünk, ebédelünk vagy éppen vacsorázunk. Hiába, megfoghatatlan dolog az idő.
Diktafonnal kéne járnom Maxim után, hogy lejegyezzem egy-egy szólását.

Öltés helyett ragasztás

Szerdán háromnegyed négykor csörög a mobilom, látom a bölcsi megint, gondoltam, a fenébe, Maxim belázasodott, mivel engem teljesen kiütött valami náthaféle. Tévedtem, ennél komolyabb történt. Elesett és beütötte a fejét. Azt javasolták, hogy vigyük be a kórházba, mert valószínű, varrni kell. Hívtam Norbit, hogy el tud-e menni Maximért, visszafordult a munkahelyéről, engem meg elvitt egy kolleganőm a kórházhoz, így a fiúk előtt értem oda. Bent történt a játszószobában, egyszerűen megbotlott Maxim, és a lekerített résznél lévő fajátékra eshetett. Mikor Norbi odaért, akkor írták a jegyzőkönyvet, de mivel nem nagyon történt baleset, nem is tudták, hogy mit hova, hogyan. A kórházban egy nővér letisztította a sebet, akkor láttuk, hogy azért jó 2 cm és van egy pici lyuk is a végén. (Egyből Harry Potter jutott eszembe.)
A váróban nagyon jól érezte magát Maxim, de amikor be kellett menni a vizsgálóba, annak nagyon nem örült. Megmérték (10 kiló), majd a gyerekorvos megvizsgálta a sebet, a szemeit, pulzusát, szívét, rátettek egy érzéstelenítő oldatot a sebre, amit ugyan leragasztottak, de kérték, hogy az ujjammal nyomjam is egy kicsit. Ezt nem sokáig viselte Maxim, gondolom fájt is azért. A legnagyobb probléma az volt, hogy fekve kellett maradnia, nehogy a szemébe folyjon az oldat. Eltelt egy óra, sehol senki, sírást nevetés váltotta. Norbinak annyit mondott egy nővér, hogy addig kell várnunk, amíg nem jön az orvos. Mint kiderült, a sebész, aki több mint másfél óra múlva meg is érkezett. Aztán úgy döntöttek, hogy nem túl mély a seb, benne vagyunk az időben is, össze fogják ragasztani. Három kis sebtapaszcsíkot tettem keresztbe a sebre, ami Maxim jobb szemöldökétől húzódik felfele, és oda csurgatták a ragasztót. 5 napig nem érheti szappan, sampon a ragasztást, ami 2 perc alatt megkötött. Illetve 9 napig kerüljük az uszodát, merülést. Nem kell semmit csinálni a ragasztással, magától felszívódnak. Azért kíváncsi lennék, nálunk használják-e már ezt a módszert.
Biztos, ami biztos alapon tegnap otthon maradt Norbival, ma már ment bölcsibe, ahol egyre jobban érzi magát.