1 nappal előtte, péntek reggel - majdnem 10 óra volt, - hívnak a bölcsiből, hogy Emili nem akar lábra állni és rettenetesen sír, még nem látták ilyennek. Azt mondták, hogy meglökték ugyan, de nem esett el, és nem értik miért nem áll lábra, és inkább menjek be érte. Megvártam a következő vonatot, és 11 előtt már ott is voltam. Aztán csak beszéltem az igazgatónővel, és végül megírtuk a jegyzőkönyvet a biztosításhoz. Ekkor már nem sírt Emili és bicegve lépegetett. A gondozónő is jött, aki ott volt a gyerekekkel, és látta, amint az egyik fiú meglöki a másikat, aki magával rántotta Emilit, Emili pedig popóra tottyant. Ezt látták legalábbis. És ezért nem is értették, miért a lábát fájlalja Emili. Szombaton aztán nagy nehezen el tudta mondani, hogy végülis akit meglöktek, Ethant, a lábára ült, és így törhetett el a lába. Kívülről nem látszott semmi, szóval először is haza vittem, hogy az ügyeletre vigyünk magunkkal kulacsot, ennivalót. Emili közben annyira sírt, hogy ő nem akar orvoshoz, kórházba menni, és bizonygatta, hogy már nem is fáj a lába és tud járni, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Aztán csak elmentünk az ügyeletre, ahol az elsődleges vizsgálóban mondták, hogy minimum két óra a várakozás. Elmentünk a büfébe, Emili lépcsőzött, járkált, jó kedve volt, és miután jó egy óra alatt semmit nem haladt a sor, úgy döntöttem, hogy haza megyünk. Ha úgy látjuk, majd visszajövünk másnap. Estig nem is volt semmi, nem volt neki bedagadva sem. A bölcsiben a vádliját fájlalta, nekem a térdhajlatát mutatta este. Éjszaka viszont nem aludt, állandóan felsírt, a lábfejénél jegeltük is a boka részt. Reggel nem akart járni, úgyhogy 9-kor vissza mentünk az ügyeletre. Jóval kevesebben voltak, de még így is 1-re értünk haza. A sebész mikor megvizsgálta, mondta, hogy törést, repedést ilyen korban nem mindig mutat ki a röntgen, de mivel nem normális, hogy ennyire biceg, mindenképp rögzíteni fogja a lábát, készüljek fel. A legnagyobb meglepetésemre, teljesen jól viselte a vizsgálatot, a röntgennél nagyon ügyes volt, még egy apró ajándékot is választhatott. Addig nem sírt, amíg meg nem jelent az ápoló, hogy begipszelje a lábát. Előtte még ügyesen kiválasztotta a gipsz mintáját, azt is figyelmesen hallgatta, hogy bizony eltört a lábszárcsontja a bokájánál. A felvételen az látszik, hogy az egyenes csont egyik oldala kidudorodik. Viszont mikor elkezdte az ápoló a másik nővérrel gipszelni a lábát, akkor már üvöltött Emili. Nem is nagyon láttam, hogy csinálják, mert annyira szorosan ölelt magához szegénykém. Az ő lábát is szorosan fogták, hogy jó pozícióban rögzítsék, de ez a 10 perc borzasztó volt. Nyilván fájt is neki. Két napig fájdalomcsillapítót kapott. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a kórházban, mondták, hogy jól tettem, hogy visszajöttünk, senki nem rótta fel, miért nem vártam ki tegnap a sort.
Az elején rosszul aludt Emili, ráadásul egyre csúnyábban köhögött, és végül hétfőn nem csupán otthon maradtam vele, hanem elvittem a gyerekorvoshoz, mert már Norbinak se tetszett a hurutos köhögése. Szerencsére "csak" vírusos torokgyulladás, de estére be is lázasodott, és a lába meg a láz miatt iszonyatosan aludt, és sokszor mintha félre beszélt volna. Végül reggelre lement a láza, és kedden már sokkal jobb kedve is volt, a bölcsinek is szóltam, hogy kedd helyett valószínű, szerdán megy Emili. Taknyosan, gipsszel, de bátran ment be. Mindig valamelyik gondozónál volt, figyeltek rá, a múlt héten 3 napot ment így, és szerencsére minden rendben volt.
Sőt, pénteken délután a fiúkkal mentem érte, mert tojáskeresést szerveztek, sütivel, üdítővel várták a családokat, aztán valamikor 5 körül az udvaron megkerestük az elrejtett tojásokat. Maximot közben elvitte Norbi karatéra, de Robin maradni akart, ő rettenetesen élvezte a vadászatot. Szerencsére ezután kezdődött az iskolákban a tavaszi szünet, és anyósomék egész hétre jöttek, így Emilinek sem kellett bölcsibe mennie.
Addigra ugyan már egészen belejött a mászásba, popón csúszásba. Járni ugyanis nem járhat, gyakorlatilag tilos a törött lábára állni, viszont ilyen idős korban ezt lehetetlen megtiltani, így ha ő maga tesz néhány lépést, az nem gond, de nem kérhetjük meg, hogy jöjjön oda hozzánk, vagy menjen ki pisilni. Mindenhova kézben kell vinni vagy babakocsiba ültetni. Az első két nap után a bal karomban lett izomlázam, szinte begyulladt az izmom, aztán a jobban, hiába csak 12 kiló, a gipsze is elég nehéz. Mire leveszik a lábát, jó kis bicepszem, tricepszem lesz :) No meg addigra beáll a derekam is.
Az első héten nagyon látszott rajta este, hogy nem tudja levezetni az energiáját, így mindig volt egy nehezebb óra, de ezen a héten, hogy mindig foglalkozott vele valaki, meg egész jól hozzá szokott hogy mozgássérülten közlekedik, már szinte nincs is nagy cirkusz.
A gipszet víz sem érheti, nem fürödhet, a kórházban mosdószivacsos áttörlést javasoltak. Végül Margóval kitaláltuk, hogy beültetjük a kagylóba, így kilóg a lába, mikor meg kiemeljük, Emili felemeli a lábát az egyikőnk segítségével. Ez már így egész jó, de gipszes lába azért kezd szagosodni. Napközben csúszásgátló zoknival védjük a gipszet, illetve ha hideg van, akkor melegíti is a lábát. Az egyensúlyérzéke elég rossz lett így, remélem, nem sérül meg máshol.
Jó nagy szívás a begipszelt láb, akkor is ha ő egy nyugisabb gyerek, nem kívánom senkinek, ebben az életkorban ez kész szenvedés. Az is hihetetlen, hogy pont ő járt így, és nem a fiúk, akik sokkal veszélyesebbek voltak ebben a korban.
Íme a kis törött lábú hősünk:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése