Rózsaszín és miért korszak

Emili igazi lány. Eljött a rózsaszín korszak, pedig mi nem erőltettük. Egyszer az Aldiban meglátott egy borzasztó anyagból készült Barbies ruhát, tüllszoknyával. Még szerencse, hogy utolsó darabként pár euróra le volt értékelve. Ezt a ruhát nem lehetett róla levenni csak este fürdéskor. Ebbe ment bölcsibe, ebben játszott itthon. A szoknyája már tiszta lyukas volt, de őt az sem zavarta. Aztán vettem neki egy igényesebb anyagból készült Elzás ruhát, ami Aylin barátnőjének is volt, na aztán ezt akarta állandóan hordani, bár ez nem rózsaszín. Néha kék kanalat választ a tejbegrízhez, meg kék tálat, de sokszor a rózsaszín tálból volt csak hajlandó enni. Nagyon tanulékony, sokszor megdícsér engem, ha szépen felöltözök: „Csini” – mondja. Vagy „Szép a nyaklánc, új?” Figyelmes is, néha kérdezi tőlem, hogy fáj-e még a sebem, vagy hogy „Meggyógyult apa bibije?” 

Ilyeneket is mond: 

- Aylinnak is van egy nagy Obinja (=Robinja, vagyis Aylinnak is van egy nagy fiútesója) 

- A nagylánynak nagy cipője van – mondja 

- Kinek Emili? – kérdezem. 

- Hát nekem – vágja rá. 

- Nézd anya, én már milyen nagy vagyok – mondja nyújtózkodva, aztán a következő pillanatban azt játsza, hogy ő kisbaba, aki nem tud beszélni, járni. Amúgy jól imitálja. 

- Én anyám – és senki másé gondolja magában, de azért el szoktuk sorolni, hogy kinek vagyok még az anyukája.  

Még februárban voltunk orvosi vizsgálaton, és hiába Robinnal kezdte az orvos a vizsgálatot, Emili végigsírta az egészet. Pedig oltást sem kapott. Egyszer mondta is, hogy „Én nem megyek orvosnénihez. Gonosz” 

Bölcsi után, főleg hétfőn és szerdán, mikor negyed 6-kor megyek érte, könnyen kiborul otthon. Bármin és bárkin. Még a macskán is, ha épp bent van. Elkezd ütögetni, jobb esetben a cicát: „Tora zavar” – mondja, akkor is ha a macska a ház másik felében van, és nem is látja. Máskor meg kiakad, hogy a macska ki akar menni, mert ő még épp meg akarta simogatni. 

Reggel készülünk indulni. 

- Anya te hol alszol? 

- Sehol Emili, dolgozni megyek. 

- De ott hol alszol? 

- A munkahelyen nem lehet aludni, ott dolgozni kell, még játszani sem tudunk. 

- Ah, igen? – kérdezi csodálkozva. 

Öltözünk, és mondom neki: 

- Emili, lehet, hogy ez a harisnya is kicsi már neked. 

- Nem anya, ez még nagy. Ez még nem a Liza babáé. (Amit kinő, azt egy dobozban gyűjtjük, hogy majd oda adjuk Lizának.) 

- Otthon 2 lány van. 

- Ki? – nézek rá kíváncsian. 

- Hát én, és te anya. 

Természetesen heteken át végtelenített párbeszédeket folytattunk, mert minden válaszunkra a miért kérdéssel reagált. Egyszer Maximot is lefárasztotta, aki tanácstalanul kérdezte, hogy ő is volt-e ilyen. Bizony, ő is mindent tudni akar(t). 

Egyik délután mikor hoztam el Emilit a bölcsiből, egy kislány állt a bölcsi udvarán a kerítésnél és nézett felénk. Emilivel beszállunk az autóba a fiúkhoz: 

- Ez Aylin - kiabálja Robin. 

- Nem, ez nem Aylin, ki ez Emili? - kérdezem.

- Flore (flór). 

- Ő a barátod ? - kérdi Robin. 

- Aylin a barátom - válaszolja Emili. 

- Jó, de Flore is a barátod? 

- Nekem Aylin a barátom, és Flore is a barátom. 

- És Ivana? - érdeklődöm tovább. 

- Ivana nem a barátom. Ő megy a kukatelepre - feleli Emili, majd mindnyájan (a gyerekek és én), őt is beleértve majd' megszakadunk a nevetéstől az autóban.

Az igekötős igék tagadását még gyakorolnia kell. Az igék helyesek, csak épp nem választja el őket az igekötőjüktől, és így olyan viccesen hangzik, mikor azt mondja: nem belefér, én nem leesek.