Robin 7 éves
Első kolbászkészítésünk Luxemburgban
Többi márciusi kép
2019. április 28., vasárnap
2019. április 13., szombat
Emili lábtörése
Március 30-án szombaton délben begipszelték Emili lábát, bő 3 hétre. Én annyira kába voltam aznap, hogy elég sokára fogtam fel, mit is jelent ez neki és nekünk.
1 nappal előtte, péntek reggel - majdnem 10 óra volt, - hívnak a bölcsiből, hogy Emili nem akar lábra állni és rettenetesen sír, még nem látták ilyennek. Azt mondták, hogy meglökték ugyan, de nem esett el, és nem értik miért nem áll lábra, és inkább menjek be érte. Megvártam a következő vonatot, és 11 előtt már ott is voltam. Aztán csak beszéltem az igazgatónővel, és végül megírtuk a jegyzőkönyvet a biztosításhoz. Ekkor már nem sírt Emili és bicegve lépegetett. A gondozónő is jött, aki ott volt a gyerekekkel, és látta, amint az egyik fiú meglöki a másikat, aki magával rántotta Emilit, Emili pedig popóra tottyant. Ezt látták legalábbis. És ezért nem is értették, miért a lábát fájlalja Emili. Szombaton aztán nagy nehezen el tudta mondani, hogy végülis akit meglöktek, Ethant, a lábára ült, és így törhetett el a lába. Kívülről nem látszott semmi, szóval először is haza vittem, hogy az ügyeletre vigyünk magunkkal kulacsot, ennivalót. Emili közben annyira sírt, hogy ő nem akar orvoshoz, kórházba menni, és bizonygatta, hogy már nem is fáj a lába és tud járni, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Aztán csak elmentünk az ügyeletre, ahol az elsődleges vizsgálóban mondták, hogy minimum két óra a várakozás. Elmentünk a büfébe, Emili lépcsőzött, járkált, jó kedve volt, és miután jó egy óra alatt semmit nem haladt a sor, úgy döntöttem, hogy haza megyünk. Ha úgy látjuk, majd visszajövünk másnap. Estig nem is volt semmi, nem volt neki bedagadva sem. A bölcsiben a vádliját fájlalta, nekem a térdhajlatát mutatta este. Éjszaka viszont nem aludt, állandóan felsírt, a lábfejénél jegeltük is a boka részt. Reggel nem akart járni, úgyhogy 9-kor vissza mentünk az ügyeletre. Jóval kevesebben voltak, de még így is 1-re értünk haza. A sebész mikor megvizsgálta, mondta, hogy törést, repedést ilyen korban nem mindig mutat ki a röntgen, de mivel nem normális, hogy ennyire biceg, mindenképp rögzíteni fogja a lábát, készüljek fel. A legnagyobb meglepetésemre, teljesen jól viselte a vizsgálatot, a röntgennél nagyon ügyes volt, még egy apró ajándékot is választhatott. Addig nem sírt, amíg meg nem jelent az ápoló, hogy begipszelje a lábát. Előtte még ügyesen kiválasztotta a gipsz mintáját, azt is figyelmesen hallgatta, hogy bizony eltört a lábszárcsontja a bokájánál. A felvételen az látszik, hogy az egyenes csont egyik oldala kidudorodik. Viszont mikor elkezdte az ápoló a másik nővérrel gipszelni a lábát, akkor már üvöltött Emili. Nem is nagyon láttam, hogy csinálják, mert annyira szorosan ölelt magához szegénykém. Az ő lábát is szorosan fogták, hogy jó pozícióban rögzítsék, de ez a 10 perc borzasztó volt. Nyilván fájt is neki. Két napig fájdalomcsillapítót kapott. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a kórházban, mondták, hogy jól tettem, hogy visszajöttünk, senki nem rótta fel, miért nem vártam ki tegnap a sort.
Az elején rosszul aludt Emili, ráadásul egyre csúnyábban köhögött, és végül hétfőn nem csupán otthon maradtam vele, hanem elvittem a gyerekorvoshoz, mert már Norbinak se tetszett a hurutos köhögése. Szerencsére "csak" vírusos torokgyulladás, de estére be is lázasodott, és a lába meg a láz miatt iszonyatosan aludt, és sokszor mintha félre beszélt volna. Végül reggelre lement a láza, és kedden már sokkal jobb kedve is volt, a bölcsinek is szóltam, hogy kedd helyett valószínű, szerdán megy Emili. Taknyosan, gipsszel, de bátran ment be. Mindig valamelyik gondozónál volt, figyeltek rá, a múlt héten 3 napot ment így, és szerencsére minden rendben volt.
Sőt, pénteken délután a fiúkkal mentem érte, mert tojáskeresést szerveztek, sütivel, üdítővel várták a családokat, aztán valamikor 5 körül az udvaron megkerestük az elrejtett tojásokat. Maximot közben elvitte Norbi karatéra, de Robin maradni akart, ő rettenetesen élvezte a vadászatot. Szerencsére ezután kezdődött az iskolákban a tavaszi szünet, és anyósomék egész hétre jöttek, így Emilinek sem kellett bölcsibe mennie.
Addigra ugyan már egészen belejött a mászásba, popón csúszásba. Járni ugyanis nem járhat, gyakorlatilag tilos a törött lábára állni, viszont ilyen idős korban ezt lehetetlen megtiltani, így ha ő maga tesz néhány lépést, az nem gond, de nem kérhetjük meg, hogy jöjjön oda hozzánk, vagy menjen ki pisilni. Mindenhova kézben kell vinni vagy babakocsiba ültetni. Az első két nap után a bal karomban lett izomlázam, szinte begyulladt az izmom, aztán a jobban, hiába csak 12 kiló, a gipsze is elég nehéz. Mire leveszik a lábát, jó kis bicepszem, tricepszem lesz :) No meg addigra beáll a derekam is.
Az első héten nagyon látszott rajta este, hogy nem tudja levezetni az energiáját, így mindig volt egy nehezebb óra, de ezen a héten, hogy mindig foglalkozott vele valaki, meg egész jól hozzá szokott hogy mozgássérülten közlekedik, már szinte nincs is nagy cirkusz.
A gipszet víz sem érheti, nem fürödhet, a kórházban mosdószivacsos áttörlést javasoltak. Végül Margóval kitaláltuk, hogy beültetjük a kagylóba, így kilóg a lába, mikor meg kiemeljük, Emili felemeli a lábát az egyikőnk segítségével. Ez már így egész jó, de gipszes lába azért kezd szagosodni. Napközben csúszásgátló zoknival védjük a gipszet, illetve ha hideg van, akkor melegíti is a lábát. Az egyensúlyérzéke elég rossz lett így, remélem, nem sérül meg máshol.
Jó nagy szívás a begipszelt láb, akkor is ha ő egy nyugisabb gyerek, nem kívánom senkinek, ebben az életkorban ez kész szenvedés. Az is hihetetlen, hogy pont ő járt így, és nem a fiúk, akik sokkal veszélyesebbek voltak ebben a korban.
Íme a kis törött lábú hősünk:
1 nappal előtte, péntek reggel - majdnem 10 óra volt, - hívnak a bölcsiből, hogy Emili nem akar lábra állni és rettenetesen sír, még nem látták ilyennek. Azt mondták, hogy meglökték ugyan, de nem esett el, és nem értik miért nem áll lábra, és inkább menjek be érte. Megvártam a következő vonatot, és 11 előtt már ott is voltam. Aztán csak beszéltem az igazgatónővel, és végül megírtuk a jegyzőkönyvet a biztosításhoz. Ekkor már nem sírt Emili és bicegve lépegetett. A gondozónő is jött, aki ott volt a gyerekekkel, és látta, amint az egyik fiú meglöki a másikat, aki magával rántotta Emilit, Emili pedig popóra tottyant. Ezt látták legalábbis. És ezért nem is értették, miért a lábát fájlalja Emili. Szombaton aztán nagy nehezen el tudta mondani, hogy végülis akit meglöktek, Ethant, a lábára ült, és így törhetett el a lába. Kívülről nem látszott semmi, szóval először is haza vittem, hogy az ügyeletre vigyünk magunkkal kulacsot, ennivalót. Emili közben annyira sírt, hogy ő nem akar orvoshoz, kórházba menni, és bizonygatta, hogy már nem is fáj a lába és tud járni, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Aztán csak elmentünk az ügyeletre, ahol az elsődleges vizsgálóban mondták, hogy minimum két óra a várakozás. Elmentünk a büfébe, Emili lépcsőzött, járkált, jó kedve volt, és miután jó egy óra alatt semmit nem haladt a sor, úgy döntöttem, hogy haza megyünk. Ha úgy látjuk, majd visszajövünk másnap. Estig nem is volt semmi, nem volt neki bedagadva sem. A bölcsiben a vádliját fájlalta, nekem a térdhajlatát mutatta este. Éjszaka viszont nem aludt, állandóan felsírt, a lábfejénél jegeltük is a boka részt. Reggel nem akart járni, úgyhogy 9-kor vissza mentünk az ügyeletre. Jóval kevesebben voltak, de még így is 1-re értünk haza. A sebész mikor megvizsgálta, mondta, hogy törést, repedést ilyen korban nem mindig mutat ki a röntgen, de mivel nem normális, hogy ennyire biceg, mindenképp rögzíteni fogja a lábát, készüljek fel. A legnagyobb meglepetésemre, teljesen jól viselte a vizsgálatot, a röntgennél nagyon ügyes volt, még egy apró ajándékot is választhatott. Addig nem sírt, amíg meg nem jelent az ápoló, hogy begipszelje a lábát. Előtte még ügyesen kiválasztotta a gipsz mintáját, azt is figyelmesen hallgatta, hogy bizony eltört a lábszárcsontja a bokájánál. A felvételen az látszik, hogy az egyenes csont egyik oldala kidudorodik. Viszont mikor elkezdte az ápoló a másik nővérrel gipszelni a lábát, akkor már üvöltött Emili. Nem is nagyon láttam, hogy csinálják, mert annyira szorosan ölelt magához szegénykém. Az ő lábát is szorosan fogták, hogy jó pozícióban rögzítsék, de ez a 10 perc borzasztó volt. Nyilván fájt is neki. Két napig fájdalomcsillapítót kapott. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a kórházban, mondták, hogy jól tettem, hogy visszajöttünk, senki nem rótta fel, miért nem vártam ki tegnap a sort.
Az elején rosszul aludt Emili, ráadásul egyre csúnyábban köhögött, és végül hétfőn nem csupán otthon maradtam vele, hanem elvittem a gyerekorvoshoz, mert már Norbinak se tetszett a hurutos köhögése. Szerencsére "csak" vírusos torokgyulladás, de estére be is lázasodott, és a lába meg a láz miatt iszonyatosan aludt, és sokszor mintha félre beszélt volna. Végül reggelre lement a láza, és kedden már sokkal jobb kedve is volt, a bölcsinek is szóltam, hogy kedd helyett valószínű, szerdán megy Emili. Taknyosan, gipsszel, de bátran ment be. Mindig valamelyik gondozónál volt, figyeltek rá, a múlt héten 3 napot ment így, és szerencsére minden rendben volt.
Sőt, pénteken délután a fiúkkal mentem érte, mert tojáskeresést szerveztek, sütivel, üdítővel várták a családokat, aztán valamikor 5 körül az udvaron megkerestük az elrejtett tojásokat. Maximot közben elvitte Norbi karatéra, de Robin maradni akart, ő rettenetesen élvezte a vadászatot. Szerencsére ezután kezdődött az iskolákban a tavaszi szünet, és anyósomék egész hétre jöttek, így Emilinek sem kellett bölcsibe mennie.
Addigra ugyan már egészen belejött a mászásba, popón csúszásba. Járni ugyanis nem járhat, gyakorlatilag tilos a törött lábára állni, viszont ilyen idős korban ezt lehetetlen megtiltani, így ha ő maga tesz néhány lépést, az nem gond, de nem kérhetjük meg, hogy jöjjön oda hozzánk, vagy menjen ki pisilni. Mindenhova kézben kell vinni vagy babakocsiba ültetni. Az első két nap után a bal karomban lett izomlázam, szinte begyulladt az izmom, aztán a jobban, hiába csak 12 kiló, a gipsze is elég nehéz. Mire leveszik a lábát, jó kis bicepszem, tricepszem lesz :) No meg addigra beáll a derekam is.
Az első héten nagyon látszott rajta este, hogy nem tudja levezetni az energiáját, így mindig volt egy nehezebb óra, de ezen a héten, hogy mindig foglalkozott vele valaki, meg egész jól hozzá szokott hogy mozgássérülten közlekedik, már szinte nincs is nagy cirkusz.
A gipszet víz sem érheti, nem fürödhet, a kórházban mosdószivacsos áttörlést javasoltak. Végül Margóval kitaláltuk, hogy beültetjük a kagylóba, így kilóg a lába, mikor meg kiemeljük, Emili felemeli a lábát az egyikőnk segítségével. Ez már így egész jó, de gipszes lába azért kezd szagosodni. Napközben csúszásgátló zoknival védjük a gipszet, illetve ha hideg van, akkor melegíti is a lábát. Az egyensúlyérzéke elég rossz lett így, remélem, nem sérül meg máshol.
Jó nagy szívás a begipszelt láb, akkor is ha ő egy nyugisabb gyerek, nem kívánom senkinek, ebben az életkorban ez kész szenvedés. Az is hihetetlen, hogy pont ő járt így, és nem a fiúk, akik sokkal veszélyesebbek voltak ebben a korban.
Íme a kis törött lábú hősünk:
2019. április 7., vasárnap
Rózsaszín és miért korszak
Emili igazi lány. Eljött a rózsaszín korszak, pedig mi nem erőltettük. Egyszer az Aldiban meglátott egy borzasztó anyagból készült Barbies ruhát, tüllszoknyával. Még szerencse, hogy utolsó darabként pár euróra le volt értékelve. Ezt a ruhát nem lehetett róla levenni csak este fürdéskor. Ebbe ment bölcsibe, ebben játszott itthon. A szoknyája már tiszta lyukas volt, de őt az sem zavarta. Aztán vettem neki egy igényesebb anyagból készült Elzás ruhát, ami Aylin barátnőjének is volt, na aztán ezt akarta állandóan hordani, bár ez nem rózsaszín. Néha kék kanalat választ a tejbegrízhez, meg kék tálat, de sokszor a rózsaszín tálból volt csak hajlandó enni.
Nagyon tanulékony, sokszor megdícsér engem, ha szépen felöltözök: „Csini” – mondja.
Vagy „Szép a nyaklánc, új?” Figyelmes is, néha kérdezi tőlem, hogy fáj-e még a sebem, vagy hogy „Meggyógyult apa bibije?”
Ilyeneket is mond:
- Aylinnak is van egy nagy Obinja (=Robinja, vagyis Aylinnak is van egy nagy fiútesója)
- A nagylánynak nagy cipője van – mondja
- Kinek Emili? – kérdezem.
- Hát nekem – vágja rá.
- Nézd anya, én már milyen nagy vagyok – mondja nyújtózkodva, aztán a következő pillanatban azt játsza, hogy ő kisbaba, aki nem tud beszélni, járni. Amúgy jól imitálja.
- Én anyám – és senki másé gondolja magában, de azért el szoktuk sorolni, hogy kinek vagyok még az anyukája.
Még februárban voltunk orvosi vizsgálaton, és hiába Robinnal kezdte az orvos a vizsgálatot, Emili végigsírta az egészet. Pedig oltást sem kapott. Egyszer mondta is, hogy „Én nem megyek orvosnénihez. Gonosz”
Bölcsi után, főleg hétfőn és szerdán, mikor negyed 6-kor megyek érte, könnyen kiborul otthon. Bármin és bárkin. Még a macskán is, ha épp bent van. Elkezd ütögetni, jobb esetben a cicát: „Tora zavar” – mondja, akkor is ha a macska a ház másik felében van, és nem is látja. Máskor meg kiakad, hogy a macska ki akar menni, mert ő még épp meg akarta simogatni.
Reggel készülünk indulni.
- Anya te hol alszol?
- Sehol Emili, dolgozni megyek.
- De ott hol alszol?
- A munkahelyen nem lehet aludni, ott dolgozni kell, még játszani sem tudunk.
- Ah, igen? – kérdezi csodálkozva.
Öltözünk, és mondom neki:
- Emili, lehet, hogy ez a harisnya is kicsi már neked.
- Nem anya, ez még nagy. Ez még nem a Liza babáé. (Amit kinő, azt egy dobozban gyűjtjük, hogy majd oda adjuk Lizának.)
- Otthon 2 lány van.
- Ki? – nézek rá kíváncsian.
- Hát én, és te anya.
Természetesen heteken át végtelenített párbeszédeket folytattunk, mert minden válaszunkra a miért kérdéssel reagált. Egyszer Maximot is lefárasztotta, aki tanácstalanul kérdezte, hogy ő is volt-e ilyen. Bizony, ő is mindent tudni akar(t).
Egyik délután mikor hoztam el Emilit a bölcsiből, egy kislány állt a bölcsi udvarán a kerítésnél és nézett felénk. Emilivel beszállunk az autóba a fiúkhoz:
- Ez Aylin - kiabálja Robin.
- Nem, ez nem Aylin, ki ez Emili? - kérdezem.
- Flore (flór).
- Ő a barátod ? - kérdi Robin.
- Aylin a barátom - válaszolja Emili.
- Jó, de Flore is a barátod?
- Nekem Aylin a barátom, és Flore is a barátom.
- És Ivana? - érdeklődöm tovább.
- Ivana nem a barátom. Ő megy a kukatelepre - feleli Emili, majd mindnyájan (a gyerekek és én), őt is beleértve majd' megszakadunk a nevetéstől az autóban.
Az igekötős igék tagadását még gyakorolnia kell. Az igék helyesek, csak épp nem választja el őket az igekötőjüktől, és így olyan viccesen hangzik, mikor azt mondja:
nem belefér, én nem leesek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)