A húsvéti szünet után nem sokkal, az egyik vasárnap arra lettünk figyelmesek, hogy egy galamb sétálgat a garázs előtt és a kertben. Nem volt ijedős, egész közel engedett magunkhoz. Azt rögtön láttuk, hogy mindkét lábán gyűrű van. Emili és Robin szórt ki neki magot, ugyanis a frissen vetett fűmagokat csipegette. Másnap reggel a galamb megint ott volt a garázs előtt, mikor haza jöttünk délután, szintén ott várt minket. Emili egyszer ráijesztett, akkor a szemközti háztetőre felrepült, de én ezenkívül egyszer láttam repülni. Mivel nem volt időnk azzal foglalkozni, hogy kié lehet, mit csináljunk vele, adtunk neki magot, vizet, de aztán olyan szelíd lett, hogy a garázsunk és a terasz között sétált állandóan. Az hagyján, hogy a garázs elé piszkított a sarokba, de volt, hogy reggel a teraszajtó előtt ácsorgott és nézett be. És hát oda is odapiszkolt. Mikor még szombaton is nálunk tanyázott, Norbi lefényképezte közelről, sikerült majdnem az egész számsort leolvasni a két gyűrűjéről. Megnézte, hogy Magyarországon hogy megy az elveszett/talált galamb bejelentése, majd ez alapján rákerestünk a német oldalra, mert sikerült beazonosítanunk, hogy német postagalambunk van. Majd a telefonszámot is megtaláltuk/kitaláltuk és végül beszéltem az illetékesekkel. Egész messziről keveredett hozzánk szegény. Arra kért minket a tulaj, hogy fogjuk meg, mert ha idáig utaznak vasárnap, a galamb pedig sehol, akkor hiába jönnének. Norbi végül halászhálóval megfogta és beraktuk egy dobozba. Másnap a tulajdonos egy barátja jött el Trierből a galambért. Ő egyből megállapította, hogy megsérült, ragadozó vagy ragadozó madár kaphatta el. Jól tartottuk, és a fáradozásainkért cserébe a fiúknak adott 5-5 eurót. Emilit szombaton délután és vasárnap reggel is próbáltuk felkészíteni, hogy a galambért jön egy bácsi, hazaviszi, hogy meggyógyítsa. Végül mikor elbúcsúztak a fiúk a galambtól, Emili sem sírt. Ő ugyan nem simogatta meg a madarat, mert csak tisztes távolból imádja az állatokat, de azért sokáig emlegette, hogy galamb báci el.
