Vasárnap délután Lilláék és Milánék jöttek el hozzánk, Maxim nagyon várta őket, főleg Lillát, délelőtt többször kiabálta, hogy Lilla, Lilla. Egyszerre értek hozzánk, és most hogy ezért, vagy mert délelőtt későn kelt és nem akart ebéd után aludni, így álmos volt akkor, nem tudom, de Maxim csak bújt belém, meg suttogott nekem.
Sok idő kellett hogy feloldódjon. Addig szépen hagyta is, hogy Milán játsszon a játékaival, Lillát sem piszkálta. Aztán ahogy beszélgettünk, Maxim meghallotta Orsit, aki megjegyezte, hogy a három gyerek milyen egyforma, és Maxim a legnagyobb (mivel ő a legfiatalabb). Kis idő múlva Maxim elkezdi mondogatni: én vagyok a legnagyobb. Lilla vitába szállt vele, hogy nem, ő a legnagyobb, és addig mondogatták egymásnak, hogy Lilla elkezdett sírni. A fiúk kérdezik, mi történik, mi mondjuk, majd Maxim egy kis gonosz vigyort vág a fiúknak. Nagy kópék. Lilláék hamarabb haza indultak, Milánnal játszott utána Maxim, egész jól. De ez tényleg az én- és enyém-korszak fénykora, mert Maxim több ízben is féltékeny, vádló megjegyzést tett Milánra. Persze az is közre játszik, hogy egyforma korúak, és Lilla is volt, hogy Maximot vádolta, pedig épp ő kezdte a veszekedést. Szóval az egyik ilyen, hogy nézegették a fiókokat Maxim szobájában, Norbi ott volt velük, egyszer csak Milán kihúzza a felső fiókot, Maxim pedig gyorsan az alsót, rá a lábára. Nagy sírás, és mondja, hogy Milán volt. Milán megevett egy almát, miután elmentek, Maxim könnyekkel küszködve mondja, hogy Milán megevett egy almát. Ő még pucolva sem eszik mostanában almát, csak pár napja rakosgatta őket, és biztos az zavarta, hogy most eggyel kevesebb van. Az egyik felfújható labdáját még a vendégek érkezése előtt leengedték Norbival, Maxim kérésére, másnap reggel Maxim állítja nekem, hogy Milán tönkre tette a labdát, az Milán volt, nem ő, nem apa. Viszont még mindig csak velük ilyen bátor, már amennyire, hiszen most is legalább egy órán át rám tapadt, a bölcsiben azért a félénk gyerekekhez tartozik.
Pont ma reggel érdeklődtem egy kicsit, hogy milyen Maxim, mert hogy egyre többet mesél a bölcsiről, de nehéz eldönteni, mi igaz, mi a képzelete szüleménye, abból, hogy Gábriel húzogatta felszőmet, és te is meghúztad az övét, igen. Vagy olyan fontos információk, mint Leó kakált, Leó magára borította csokis tálat. Az biztos, hogy nagyon szeretik a bölcsiben a gondozók, nagyon jó a kapcsolatuk Maximmal, és bár kezdi magát megvédeni, azért ez csak enyhe önvédelem. Legalábbis ma reggel ezt mondták. Sokszor reggel, mikor belépünk a szobába, mindig van néhány gyerek, aki nagy üdvrivalgással fogadja Maximot: Maskim, Maskim - kevesen tudják kimondani a nevét.
Visszatérve a vasárnap délutánra, Maxim még fürdés után is kiabálta, hogy Lilla, Lilla. Mondom neki, hogy ha ennyire szereted Lillát, mi történt, mikor megérkeztek és itt voltak, mitől ijedt meg, miért játszott keveset Lillával. Semmi válasz, erre kérdezem tőle, hogy sokan érkeztek egyszerre, ettől szeppent úgy meg? Aztán persze ugrál tovább az ágyán. Picivel később a sötétben elkezd beszélni: kicit sokan voltak Lillák. Kicit sokan voltak Milánok. Majd belelendülve folytatja: megmutattuk nagy görcöt apaszobában, megnéztük nagy görcöt, Milánnal, apával, Norbival, Andrásszal. Meg Marie-Paulnak is megmutattuk nagy görcöt.
(Magyarázat: a parkettánk mintázatában vannak görcsök, és szombaton Maxim legalább fél órán keresztül ezzel nyúzta Norbit, hogy ez mi? itt lyukasz főd. Aztán jött a magyarázat, meg hogy a nappaliban is vannak görcsök a parketta mintázatában. Azt viszont nem értem, Marie-Paul, aki az egyik gondozó, hogy kerül a történetbe, és ráadásul váltig állította Maxim, hogy már pedig Marie-Paul nem a bőciben van, Marie-Paul otthon van. A hálószobánk meg továbbra is apaszoba, ma reggel pedig kivételesen azt mondta az ő szobájára, hogy a mi szobánk, mármint az ő és az én szobám, mert hogy mi ott alszunk, apa meg az ő szobájában; pedig tudja, hogy én csak addig vagyok a szobájában, amíg el nem alszik.)
