Képek - május

Kertészkedünk

Emili 2 éves

Botkenyér készítése Maxim kirándulásán

Pünkösdi szünet

Többi kép májusban
Májusban kivágattuk az utolsó fenyőt is a kertben, iszonyat magasra nőtt, nekünk azért csak szemetelt, alatta nem maradt meg a fű, és a szomszédok különösen örültek a döntésünknek. Szép volt, hosszú volt, egészséges volt, de mi nem ültetünk fenyőfát a kertbe, az tuti.

Maximmal kirándultam

A szomszédos kisvárosban hatalmas erdő várja a kirándulókat, iskolásokat. Mint egy kis természeti központ működik, szerveznek programokat, iskolásaknak is, de akár szülinapi partit is lehet itt tartani. Az idei tanévben három félnapos kirándulást tervezett Maxim tanítóbácsija, és a szülők is csatlakozhattak. Nekem a kenyérsütés tűnt érdekesnek és luxemburgi nyelven is érthetőnek, és mivel Maxim nagyon szerette volna, hogy menjek vele az egyikre, így jelentkeztem erre. Még egy másik anyuka is jött rajtam kívül. Nagyon-nagyon hideg volt aznap reggel, még jó hogy vastag kabátban mentünk, május utolsó péntekjén. 

Az erdőben mi magunk szedtük a tűzifát, a nagy rönköket a gyerekek egy másik helyről hozták. A programvezető hozott előre elkészített kenyértésztát, és mi csak átgyúrtuk, a botunkra csavartuk és a tűz körül megsütöttük. Ez az un. Botkenyér (Stockbrout vagy németül Stockbrot). A legnagyobb sikere az ezt követő pattogatott kukoricának volt: egy nagy lyukacsos vasedényben gyönyörűen kipattogott. Aztán miután mindenki jól lakott, sétáltunk még egyet, immár a napsütésben. Kellemes délelőtt volt, de Maxim igazából keveset foglalkozott velem, teljesen elvolt Mex barátjával. Jó volt látni az osztályt, bár a következő tanévben csak a fél osztály marad együtt, de így megismertem a tanítónénit is és azt is láttam, hogy a lányok nehezebb eset mint a fiúk, igaz ők kétszer annyian vannak. Legközelebb azért emlékeztetni fogom az én nagyfiamat, hogy nélkülem is jól elszórakozik, nem biztos, hogy ott kell lennem 😀 

 

Maxim gyomorhurutjai

Nem túl kellemes téma, de aggaszt minket, hogy Maxim két hónapon belül harmadjára kap el hányós-hasmenéses vírust. Valamikor március közepén a reggeli készülődés közepette hányt, két hete két reggel is hasmenése volt, nem is ment iskolába. Most csütörtökön pedig kora reggel felébredt elment vécére, nagyon fájt a hasa, mire én Emilivel felkeltem, ő már szegény túl volt az első hányáson is. De nem lett jobban, egyre jobban fájt a hasa és sokszor hányt, már nem is ételt. Norbi végül 10-kor bevitte az ügyeletre, mert ez itt ünnepnap volt, és mi a szokásos sportnapra terveztünk kimenni. Persze sokan voltak az ügyeleten, balesetesek is, szóval ők 2 után értek haza, azzal, hogy vírus, sok gyerek elkapta. Elektrolitos folyadékot kell iszogatnia, jobb esetben nem hányt rögtön utána, majd elmúlik a hasfájás is. Úgy tűnik, ez olyan durva vírus volt, hogy napokig komoly alhasi fájdalmakat okozott Maximnak. Két napig fájdalomcsillapítóval tudott felkelni. Az evéssel, ivással nem volt gond, de még vasárnap is panaszkodott Maxim, óvatosan mozgott, a hasát pedig alig lehetett megnyomkodni. Most hétfőn Norbi elvitte dokihoz, azt mondta, hogy ez még a vírus hatása, nem talált semmi rendelleneset. Egyen sok gyümölcsöt, zöldséget, rostosat, hogy jó legyen az emésztése, igyon sokat és ne egyen sok édességet. Ő aztán tényleg alig eszik édességet, és sok gyümölcsöt, zöldséget is eszik. Van, hogy újra tölti a kulacsát, és a napköziben is bármikor ihat. Azért majd még jobban odafigyelünk. Reméljük, egész évre letudta ezeket a vírusokat.

Postagalamb-sztori

A húsvéti szünet után nem sokkal, az egyik vasárnap arra lettünk figyelmesek, hogy egy galamb sétálgat a garázs előtt és a kertben. Nem volt ijedős, egész közel engedett magunkhoz. Azt rögtön láttuk, hogy mindkét lábán gyűrű van. Emili és Robin szórt ki neki magot, ugyanis a frissen vetett fűmagokat csipegette. Másnap reggel a galamb megint ott volt a garázs előtt, mikor haza jöttünk délután, szintén ott várt minket. Emili egyszer ráijesztett, akkor a szemközti háztetőre felrepült, de én ezenkívül egyszer láttam repülni. Mivel nem volt időnk azzal foglalkozni, hogy kié lehet, mit csináljunk vele, adtunk neki magot, vizet, de aztán olyan szelíd lett, hogy a garázsunk és a terasz között sétált állandóan. Az hagyján, hogy a garázs elé piszkított a sarokba, de volt, hogy reggel a teraszajtó előtt ácsorgott és nézett be. És hát oda is odapiszkolt. Mikor még szombaton is nálunk tanyázott, Norbi lefényképezte közelről, sikerült majdnem az egész számsort leolvasni a két gyűrűjéről. Megnézte, hogy Magyarországon hogy megy az elveszett/talált galamb bejelentése, majd ez alapján rákerestünk a német oldalra, mert sikerült beazonosítanunk, hogy német postagalambunk van. Majd a telefonszámot is megtaláltuk/kitaláltuk és végül beszéltem az illetékesekkel. Egész messziről keveredett hozzánk szegény. Arra kért minket a tulaj, hogy fogjuk meg, mert ha idáig utaznak vasárnap, a galamb pedig sehol, akkor hiába jönnének. Norbi végül halászhálóval megfogta és beraktuk egy dobozba. Másnap a tulajdonos egy barátja jött el Trierből a galambért. Ő egyből megállapította, hogy megsérült, ragadozó vagy ragadozó madár kaphatta el. Jól tartottuk, és a fáradozásainkért cserébe a fiúknak adott 5-5 eurót. Emilit szombaton délután és vasárnap reggel is próbáltuk felkészíteni, hogy a galambért jön egy bácsi, hazaviszi, hogy meggyógyítsa. Végül mikor elbúcsúztak a fiúk a galambtól, Emili sem sírt. Ő ugyan nem simogatta meg a madarat, mert csak tisztes távolból imádja az állatokat, de azért sokáig emlegette, hogy galamb báci el.