Boa Vista

 

Tavaly szeptemberben, ahogy vissza jöttünk Mallorcáról, megbeszéltük Norbival, hogy jövőre, ha lehet, barátokkal együtt mennénk tengerpartra, hátha a gyerekek jobban ellennének, kevésbé nyúznának minket. Viszonylag hamar eldöntöttük Orsiékkal, hogy a karneváli iskolaszünetben, azaz február közepén szívesen elutaznánk melegebb helyre, mondjuk ahol tényleg nyár van már, és talán ahol fürdeni is tudunk a tengerben. Így döntöttük el és foglaltuk le az utat még szeptember végén  Boa Vistara, a Zöld-foki Köztársaság egyik szigetére. Mi csak  Zöld-foki szigetekként emlegetjük.
Nagyon hosszú a repülő, 6 óra oda, vissza pedig 6,5 óra, de 8 órát kell számolni, mert először leszállt a gép Sal szigetén, itt kiszálltunk és majd innen indultunk nem sokkal később vissza Luxemburgba. (Február 14-én reggel 7-kor indult a gépünk, és 21-én este 10 körül szállt le.) A gyerekek nagyon jól bírták az utat, igaz a kicsik nehezebben, de egy felnőttnek is hosszú 6 óra repülő, hát még egy másfél-kétévesnek. Robinnal lázasan indultunk február 14-én, előző délután már úgy hoztam el a bölcsiből, és nem volt neki elég egyszeri lázcsillapító, mindig felszökött neki 5 órán belül. Az bosszantott, hogy egy kis náthát leszámítva, semmi nem látszott rajta, először a fogára gyanakodtam, de attól nem kellett volna ennyire belázasodnia, illetve, nem volt nyűgös, csak levert, és nem fájlalta a fogát. Ennek ellenére visszafele már egy foggal többel jött haza. Szerencsére a repülőn kapott utoljára lázcsillapítót, délután aludt egy nagyot a hotelben és aztán nem volt lázas. A szállodában (Hotel Riu Karamboa) egyébként 24 órában volt orvos, de azért örültem, hogy végül nem volt szükségünk rá. Maxim szokás szerint túlpörgött, elfáradt estére, reggel viszonylag korán kelt, így ő köhécselt egy-két napot, de aztán neki is szépen elmúlt a náthája. Hiába, a tengeri klíma csak más.
Szóval Valentin napon, pénteken már a szállodában ebédeltünk - köszönhetőn a két óra időeltolódásnak - szép napsütéses időben, rögtön átvehettük a szobákat is, sajnos nem egymás mellett, mert családi szobák szétszórtan találhatók az épületekben. Nem is földszintit kaptunk, ahogy én szerettem volna, aztán ugyan változtathattunk volna, de akkor még messzebb lettünk volna Orsiéktól, így maradt a 2. emelet. Hatalmas a szálloda, óriási helyen, egy nagy főépületből és sok kisebb épületből áll. Nagyon ügyeltek a tisztaságra, az egyetlen, ami nem tetszett, hogy miután egyszer kimaradt nálunk a takarítás, és szóltam, hogy 1 óráig jöjjenek a délutáni alvás miatt, az utolsó napon megint nem jutottak el hozzánk. Viszont nagyon kedvesek voltak mindenütt, és tényleg állandóan takarították a közös helyiségeket. Nagyon finom és bőséges volt minden étkezés, a gyerekek ezt ugyan kevésbé értékelték, legalábbis Maxim és Robin, de mi felnőttek jókat ettünk. Oriási területet foglal el a szálloda, ennek ellenére nem tűnt túlzsúfoltnak a főétterem sem, mindig volt asztalunk is, gyerekszék is. Nagyon sok gyerekes illetve kisgyerekes család nyaralt itt. Egyik délelőtt elmentünk a játszótérre és megnéztük a gyerekmedencét, de nem hozta őket lázba, így többet nem mentünk vissza. Az fel sem merült, hogy beadjuk őket a Miniclubba, de azért megkérdeztem Maximot, szeretne-e részt venni foglalkozáson más gyerekekkel, nem kell sokat találgatni, mit felelt rá. Utolsó nap kapott rá a nagy medencére, mellényben sokat pancsolt Norbival. Robinnal én is bementem, de ahhoz hideg volt a víz, hogy csak kicsit sétáljak benne, Robin meg egyet-kettőt lubickoljon.

Az első két nap és utolsó két nap volt napos időnk, a középső napok viszont felhősek és egy napunk kifejezetten hűvös volt. Éjszaka lehűlik az idő, és az állandó szél miatt napsütés nélkül bizony elbírtuk a hosszúnadrágot, hosszú ujjút. Ha még egyszer eljönnénk ide, tavasszal jönnénk, amikor már tényleg nyár van. Így viszont nem égtünk le, bár az utolsó nap nagyon oda kellett figyelnünk, hogy kenjük magunkat és a gyerekeket. A szél nagyon becsapós, nem érezzük a nap erejét.
Amit sajnálunk még, főleg a két Norbi és én, hogy csupán az első két nap - vagyis első nap délután és másnap - tudtunk fürdeni a tengerben, mert a többi napon piros zászló volt, vagyis nem ajánlott az úszás. Sárga zászlóval is inkább csak hullámozni lehet, nem nevezném úszásnak. A harmadik napon, mikor borús idő volt, és pirosra cserélték a zászlót, akkorára csaptak a  hullámok, hogy még a partot is kirakták piros zászlóval, hogy még csak véletlenül se menjünk a széléhez sem. Ezeket aztán egy nap múlva felszedték, és a Norbik a fiúkkal szaladgáltak a hullámok elől.

 Hétfőn taxival Sal Rei-be autóztunk. A nagyfiúk az apukákkal a platón utaztak, mi anyukák pedig a kicsikkel belül ültünk. Figyelmes volt a sofőr odafele és vissza is, lassan gurultak, hogy a kint ülők is élvezzék a tízperces autókázást. A sziget fővárosát hamar körbe sétáltuk, a kikötő is elég miniatűr és régimódi.

Később kiderült, hogy a városnak van egy modern része is, ezt a Norbik látták mikor kvadtúrájukról jöttek vissza a szállodába. A rövid kiránduláson találkoztunk szenegáli árusokkal, akik szívélyesen beinvitálnak az üzletbe, hosszas alku után pedig el is "engednek", vagy elégedetten, mert vettünk valamit, vagy kevésbé elégedetten, mert nem vettünk semmit, vagy be sem mentünk az üzletébe. Az autókázás tetszett a gyerekeknek, minket pedig érdekelt a sziget legszebbnek tartott öble, a Praia Santa Monica, így másnap oda autóztunk el.
Mindenki belül ült, mert ez hosszabb út volt, egy része nem is köves út, és nagyon erős szél fújt. Sajnos fürödni nem tudtunk emiatt, de még csak sokáig maradni sem a gyönyörű partszakaszon, mert szó szerint elfújt minket a szél. Ez a most még érintetlen terület lágy, világos homokos partján már ott állt a tábla, hogy szálloda épül, a sofőrünk szerint egy év múlva már kész is lesz, így mi még érintetlenül láttuk a partot, ahol volt, hogy csak mi sétáltunk. A hideg szél miatt senki nem maradt sokáig, a gyerekeket viszont még az sem zavarta, hogy csurom vizesek lettek. Szívesen megmártóztunk volna, itt a víz is a homok miatt más színű volt, de hát itt a még erősebb szél még nagyobb hullámokat képzett.

 

 

Másnap szerdán már kicsit melegebb lett, a fiúk délután kvadozni mentek. Megnéztek egy hajóroncscot, ami mára már teljesen szétrozsdásodott, és néhány év múlva már nem lesz a sziget látványossága, egy pálmaültetvényt, amit az EU finanszírozott, de víz hiányában kókadoznak a pálmák.

Mire vissza értek, a gyerekekkel már lent vártuk őket a parton. Sajnos Milán aznap délután hányt, nekünk pedig pont szerda estére volt foglalásunk a Cape Verdian étterembe, és bár úgy tűnt jól van, még a vacsora kezdetekor visszament a szobába az apukájával. Így Maxim, Robin és Vince hárman műsoroztak az étteremben, ahol a főfogást felszolgálták, és ők már az előétel után befejezték a vacsorát, és rohangáltak, bújúcskáztak a meghitt hangulatú, tematikus étteremben. Ami nagyon finom volt, az a tonhalleves, szinte ugyanolyan mint a mi halászlénk, illetve a grillezett kagylójuk és polippörköltjük.
Érdekes, hogy Maxim nagyon sokat babusgatta Vincét, többet foglalkozott vele ha együtt voltunk mint Robinnal, Milán pedig Robinnal beszélgetett sokat. Úgy tűnt, értik egymást, pedig Robin rengeteget hablatyol. Egész összhangban volt a két család, a vége fele mi később mentünk reggelizni, de nem kellett sokat alkalmaszkodnunk, és nagyon örültünk, hogy Maxim és Milán mennyire jól megértették egymást, ha nem is állandóan együtt játszottak, egy kis idő után mindig egymásra találtak és nem minket nyúztak. Ők egyszer sem veszekedtek. Robin és Vince is sokat játszott együtt, de ők igazi riválisok, a nyugodt játék mindig veszekedésbe torkollt, vagy pont az kellett nekik ami a másiknál volt. Robin egy nap után már a nevükön szólította Milánt és Vincét, rengetegszer kiabálta, hogy Insze.

Imádtak a székekkel játszani, legtöbbnek letört a fehér támasztója, azokkal szinte többet játszottak, mint a homokozókkal

Hálószerű paravánokkal kerítették körbe a nyugágyakat, több részre bontva a partot. Ezzel próbálták védettebbé tenni a napozókat. Néha tényleg segítettek a falak, de nagyban függött attól is, merről fújt a szél

A part egyáltalán nem volt zsúfolt, a medence körül kevesebb szabad nyugágyat lehetett találni. Sosem értettem, miért jó a medencénél napozni, mikor a tengerparton is ugyanúgy lehet pihenni. A szél pedig belül is fújt. Vasárnap, a délutáni alvás után elindultunk sétálni, hogy felmérjük, gyalog sétáljunk-e el a 3 km-re lévő városba. A háttérben a szálloda látszik. Ez a kis túránk egy órába telt, Robint ébredés után le sem lehetett tenni, nagyon zavarta a szél is. Gyorsan eldőlt, hogy nem indulunk neki gyalog, mert lehetetlen küldetés lenne. Maxim és Milán állandóan megálltak vagy össze-vissza szaladgáltak.

A part 5 órára gyakorlatilag kiürült. Nem értjük, hogy 4-kor miért kezdtek bemeni az emberek vagy hogy hova siettek, de így 5 után sokszor már csak mi voltunk az egyik bekerített részen. 6 óra körül már lehűlt az idő, de pólóban még jókat lehetett sétálni vagy homokozni.

A gyerekeink épp lerombolnak egy mások által felépített homokvárat a kiürült parton

Estére Maxim - Milánnal és Vincével egyetemben - nagyon elfáradt, és ő csak egyszer aludt délután, Robin viszont jól bírta az estéket, neki tetszett nagyon a MiniDisco. Igaz, egyszer állt be velem táncolni és vonatozni, viszont simán a kör szélére állt, és onnan figyelt. A színpadra is mindig fel akart menni, Maxim viszont, akárcsak Milán, első este még csak meg sem akarta nézni a gyerekdiszkót. Aztán persze minden vacsora után kérte Maxim, hogy nézzük meg a zenét és a boltokat, hogy választhasson valamit horroráron. Minden nagyon drága volt, hiába, meg kell élniük az ottlakóknak is valamiből, és a behozatal, szállítás nem olcsó.
Érdekesnek találtuk a fekete szemcsés homokot, a sziget vulkáni eredete lévén. Egyes részeken szinte tiszta fekete volt. Mivel nincs ipar, gyárak, kevés autó van, a levegő kristálytiszta, finom, ez a sziget a szállodákat leszámítva maga a természet, sivatag kisebb hegyekkel, és engem ez fogott meg leginkább.
Nagyon sok képet, videót készítettünk, óirási élmény volt mindenkinek.