Ők mondják

Már nem emlékszem, hogy írtam-e Robin kedvenc játékáról illetve feszültséglevezető módszeréről. Szerencsére nagyon ritkán kéri az utóbbi időben, nehezebb lett 2 kilóval ősz óta, és nem mindegy hogy 12,5 vagy 14,5 kg-t kell a lábánál fogva emelgetnem, cipelnem. (Jó, jó, tudom, hogy ő így is pille könnyűnek számít.) Ugyanis ha fel kellett vennem otthon, akkor a bokájánál fogva kérte, fejjel lefele cipeltem a porszívóhoz orrszívásra, fürödni, sőt, még a kádból is a lábánál fogva kellett kivennem. Biztos, hogy erősödött vele, annyiszor tettem le és fel ebben a pozícióban. Lehet, ezzel erőltettem meg a csuklómat :)

Én annyira szerencsés vagyok, mert minden nap kapok ajándékot: azt játszuk ugyanis, hogy ők az ajándékaim amikor kiveszem őket a kádból. Bebújnak az óriási törölköző alá, nekem ki kell bontanom őket. Robinnál egy darabig az sem volt mindegy, hogyan bontom ki, eltépem a csomagot, vagy ki kell vágnom ollóval. Néha aranyos cica, néha vad dinó és van hogy robot bújik elő, ami egy idő után önműködő és nem lehet kikapcsolni, mert mindig vissza kapcsolják magukat, miközben azt kiabálják, ro-bo-ta.

Ő is mint Maxim szereti újra játszani a már megélt, lezajlott dolgokat, amik rosszul érintették vagy meglepték. Sokszor ő valamilyen kisállat, akit le kell szidnom, akinek meg kell tiltanom dolgokat, vagy éppen mérgesnek kell lennem rá. Az, hogy milyen állat bőrébe búj, nagyban befolyásolja egy-egy mese, vagy élmény. Sokáig cica volt, néha nekem kell négykézláb játszanom a cicát, de volt már krokodil, teknősbéka, miután Orsiéknál megfogta őket, és el is dobta az egyiket, úgy megijett a karmaitól. Újabban pici kutya, mert látott egy csivavát és nagyon tetszett neki. Hogy fokozza, vad pici kutyává is tud változni.

Miért is érzékeny? 3 évesen megkérdezi tőlem epilálás közben, hogy fáj-e. A múltkor Norbi csiszolta a sarkát, oda ment hozzá, nézte, majd tőle is megkérdezte, hogy fáj-e neki.

Néha sikerül a figyelemelterelés, ha azt játszom, hogy én vagyok a cica, aki sír. Odajön, és nagyon gyengéden megkérdezi, mi a baj cica?, megsimogat és mondja hogy ninc szemi baj, itt vagyok. 

Cicaként már sokszor mondta, hogy szeret engem:

- A cica nagyon szeret enged.

Állandóan azt kérdezi, hogy ezt kitől kaptuk ? Ha nem tetszik neki a válasz, akkor kijavít, de kis idő múlva megkérdezi, hogy ezt tényleg attól az illetőtől kaptuk.

Van egy kicsi, egy közepes és egy nagy távirányító a tévéhez és egyéb kütyükhöz. Mi még nagyban vacsorázunk Norbival, ők már felállnak az asztaltól, rohangálnak, veszekednek vagy éppen kérnek valami mesét. Hogy ne kelljen felállni, és hogy nyugodtan befejezzük a vacsorát, néha megengedjük nekik, hogy megnézzenek egy mesét. Egyik este Norbi mondta Robinnak, hogy hozza a középső távirányítót. Másnap vacsi után szó nélkül feláll az aszaltól, rohan a tévéhez és kiabálja:

- Melyiket? A közepeset?

És íme néhány vicces mondása:

Megyek érte a bölcsibe. Nesta a kis barátnője, sokat játszanak együtt, ha ő ott van reggel, akkor Robin gond nélkül megy be.

- Neszta már haza ment.

- Ki ment Nestáért? - kíváncsiskodom.

- Nem, először bementünk, aztán ki.

Ül a bilin, pókemberes bugyija letolva.

- Anya, hol van a pókember?

- Ott, a bugyidon.

- Nem, a mesében van!

- Neked ninc kukid? - kérdezi tőlem.

- Nekem nincs.

- Miért?

- Mert én lány vagyok.

- Miért?

- Mert lánynak születtem.

- Neem, te anyának születtél. 

Azóta többször lejátszottunk hasonló beszélgetést, ahogy Robin azon tűnődik, vajon én most lány vagyok-e vagy anya.

- Robin, hogy hívnak?

- Lobin.

- Jó, de milyen Robin vagy?

- Ö, szpeciális Lobin.

Maxim néhány vicces szólása:

- Megnyugosztottam Robint.

Maxim megnézte apa neszeszerét.

- Apa, kotorásztam a te neszeszőszörödben. 

Reggel álmosan kászálódik ki az ágyból és ezt motyogja:

- Büszke vagyok az izmaimra, csak nagyon nehezek.

 Mamáéknál szedem össze Lia csörgőit, kérdezem, hogy miben voltak.

- Nézd csak, abban a "roszmanos" (Rossmannos) szatyorban.

Erre Maxim:

- Hol a rossz manó?

Maxim, a hős

Maxim fognövesztése erősen eltér az átlagtól. Az odáig rendben is van, hogy hamarabb cserélődnek neki, hamarabb nőnek a maradandó rágófogai, mivel gyorsan kinőtt neki az összes tejfoga. Még azt is elfogadom, hogy valamilyen oknál fogva előbb nőnek ki a maradandó fogai, és csak utána esnek ki a tejfogai. Az viszont már tényleg megmagyarázhatatlan, hogy lett egy plusz foga; értsd úgy, hogy kinőtt egy 33. foga. Nem tejfog, mert gyökere is van, igaz, csak egy.

Szóval alul középen szépen beállt a helyére a maradandó fog, felül pedig látszott, hogy ki fog bújni a metszőfoga, még mielőtt kiesne a tejfoga. Ki is bújt a fog, de ahogy nőtt, úgy látszott, hogy nagyon furcsa formája van, szemfoghoz hasonlít. Helye ugyan volt, de inkább kértem egy időpontot a fogorvoshoz, legfeljebb csak annyit mond, hogy minden rendben. De ő is nagyon furcsának találta a fog alakját, tulajdonképpen egyik foghoz sem hasonlított, készített két felvételt, és közölte, hogy ez egy plusz fog. Csinált egy panorámaröntgent is, hogy 100%-ig meggyőződjön róla, sehonnan sem hiányzik fog. Maxim mindvégig nagyon türelmes volt, elsőre sikerültek a felvételek is, csupán Robin nem bírt egy helyben maradni. Mivel a plusz fog útját állta a rendes metszőfognak, és ráadásul a helyet is elvette, az egyetlen megoldás az eltávolítása volt. Végül 4 nap múlva, péntek délutánra beszéltük meg a foghúzást. Rendkívül figyelmes, türelmes ez a fogorvos, elmondta többször is, hogy beszéljem át Maximmal a beavatkozás menetét, mondjam el, hogy az injekciótól úgy érzi majd, óriásira dagad a szája, de aztán a foghúzás nem fog fájni, legfeljebb érezni fogja, hogy dolgozik a szájában a doktor bácsi. Naná, hogy Norbi délutános műszakban dolgozott, de a következő időpont is délutános hétre esett volna, így jobb "túl lenne rajta" alapon döntöttem a péntek mellett. Robin megvárt minket a bölcsiben, úgyis délután később kellett érte mennünk, mert Airtrampra (levegővel megtöltött óriási matrac, ami a mozgásfejlődést segíti) vitték. Szerintem én jobban be voltam tojva, mint Maxim, bár még nekem sosem húztak fogat, de az érzéstelenítőtől féltettem, és persze a foghúzás utáni esetleges következményektől. Biztos, hogy ehhez a fogorvoshoz viszem majd a fiúkat továbbra is, egy igazi angyal. Rendkívül megértő a gyerekekkel, nyugodt, végtelen türelemmel fogott hozzá a foghúzáshoz. Percekig ecsetelte Maxim ínyét, hogy minél kevésbé fájjon neki a két szuri. Aztán megkérte Maximot, hogy amikor fáj neki az érzéstelenítő, emelje fel a kezét, majd tegye le, ha folytathatja a szúrást. Én csak Maxim feje búbját láttam, mögötte álltam. Még otthon kérdeztem, hogy fogjam-e a kezét, erre ő: neem, nem vagyok én már kisfiú. A két érzéstelenítő után vártunk egy kicsit, hamar hatott, aztán következett a fogkivét. Gyorsan kijött, de meglepődtem, hogy mekkora gyökere volt az ínyében, és ráadásul még nem fejeződött be egészen a növekedése. Eléggé vérzett Maxim ínye, sokszor kellett gézt cserélni, ezt már ugyan unta, de katonásan viselkedett, nem sírt. A fogorvos is mondta neki, milyen bátor volt, és mutatta a kezével, hogy milyen szuperül viselkedett. (A doki ugyanis csak franciául beszél, tanul luxemburgiul.) Végül elindultunk az autóhoz. Már akkor kezdett elérzékenyülni, mikor mondtam neki, hogy most hazáig ne beszéljen, mert attól vérzik az ínye. Mikor meglátta a véres pamacsot a szájában a kirakatüvegben, elkezdett pityeregni. Ekkor eszembe jutott, hogy Melinda néhány napja írta, Lóránt milyen hősiesen viselte a fogtömést, és mondtam Maximnak, hogy ő egy igazi hős. Mert nem egy sima tejfogat húztak neki ki, mint más gyereknek általában, hanem nem egészen 6 évesen egy igazi gyökeres fogat, és ő példásan viselte ezt, sírás nélkül; mint egy igazi hős. Sikerült meglepnem vele, felcsillant a szeme, és onnantól kezdve nem sírt. Otthon még egy kicsit küzdött a könnyeivel; kapott fájdalomcsillapítót, olvasgattunk, és egy óra múlva elindultunk Robinért. Büszkén mutatta a bölcsiben a fogát, be akarja vinni az oviba is megmutatni. Meglátjuk, az egyhetes pünkösdi szünet után említésre méltónak találja-e még a dolgot, számomra ez egy külön bejegyzést érő esemény, mondtam is neki, mennyire büszke vagyok rá.

Sportnap

Ahogy tavaly is, az idén is kimentünk a sportnapra (hivatalosan Játékfesztivál), ahol mintegy 30 sportklub standjánál lehetett kipróbálni a különböző sportágakat; tornától kezdve a sakkon, cserkészek játékain át, egészen a kajakig. Milánékkal és Lilláékkal mentünk, azt hittem, egyszerűbb lesz így nekem, mivel Norbi éjszakás műszakban dolgozott, és hiába volt ez a csütörtök ünnepnap, hogy ne szakítsák meg a gyártást, 4 éjszakát kellett csak menni, de hétfőtől péntek reggelig. Igazából, Maxim és Robin teljesen elvoltak, szerintem annyi mindenre kellett figyelni, hogy már nekik sem maradt energiájuk a kis barátaikra.

Maxim és Robin rövid nógatás után sorra próbálták ki magukat a különböző standnál. Robin az elején átesett a holtponton, aztán már nem nyűgösködött. A harmadik stand, amit ki akartunk próbálni, az íjászat volt, de ezt mi Andrissal és Norbival, Milán apukájával, akartuk kipróbálni, a gyerekek még kicsik voltak hozzá. Ők szépen ki is álltak a sorból, kivéve Robint, aki végig azt hitte, hogy ő is nyilazhat, hiába mondtam, hogy ő nem lőhet. Mikor én következtem volna, ő akart ugyebár lőni, és végül hiszti lett belőle, én meg mérges lettem, hogy az egyetlen amit ma szerettem volna kipróbálni, nem fogom tudni. Végül megnyugodott, de aztán már nem mentem vissza később. Robin viszont többször is eljátsza a jelenetünket, hogy én nem lőttem nyíllal, mert baba vagyok még, ő már felnőtt és lőhet. Vagy megkérdezi, hogy miért nem íjaztam?

Esni tanulnak dzsúdózás közben:

Kacsahorgászat után nyalókát kaptak a pecsét mellé, amiből asszem 12-t kellett összegyűjteni és járt érte póló, tombola.

Végül egy videó a két kis taekwandósról. Ez volt az utolsó sportág, amit kipróbáltak, Maxim is nagyon fáradt volt, de azt mondta, ez tetszett neki a legjobban.

Húsvéti szünet

A kéthetes oviszünet első felét Békéscsabán töltöttük, a második héten mindenki ment dolgozni, bölcsibe illetve napközibe. A szomszéd utcában lakik egy magyar család, Csaba az apuka, a kisebbik lánnyal egy oviba jár Maxim, szoktunk velük találkozni, ki-kisegítjük egymást. Robin hetekig arról beszélt, hogy megyünk majd Békéscsabáékhoz (békészcabáékhoz). :-)

Mamáékhoz érkeztünk, majd hét közepén mentünk át Nagyiékhoz.

Nagy locsolkodás nem volt, a két gézengúz végül Icut locsolta meg jégkockával, meg aztán szerdán Nagyit is jégkockával. Maxim ötlete volt, jövőre olvasztott csokival akar locsolni...

Végre láttuk Liát élőben, Maxim egész sokat fogalkozott vele, babusgatta egy kicsit. Pillekönnyűnek éreztem, mikor kézbe vettem a kis hercegnőt, de ha sokáig kézben van, lehet érezni a súlyát.

Elég hideg volt az elején, jeges széllel, többnyire a kertbe mentek csak ki a gyerekek.

 

A hét második felére megjött a jó idő, és Kriszti is :)

 

 

Pénteken családi találkozóra mentünk, Dédipapa és Kriszti szervezték. Mindnyájan nagyon örültünk a találkozónak, és nagyon jól esett, hogy Papa szeretett volna egyszerre találkozni velünk. Az utóbbi időben sokszor volt kórházban, de végül még a tüdőgyulladásból is szépen felépült.

Eljöttek unokatesómék a lányokkal - Gabi végül Jázmin nélkül, aki belázasodott -, el-eljátszottak egymással, mi pedig tudtunk egy kicsit beszélgetni.

Másnap indultunk vissza, megbeszéltük, hogy az első kritikus szakaszon, kb. 1 óra, amikor Maxim hányni szokott, visszafogottabban vezet Norbi, és hogy Szarvason megállunk levegőzni egy kicsit. Szerencsére nem volt rosszul Maxim; rájöttünk, hogy nem is feltétlen a kanyarok, gyorsítások  és fékezések váltakozása kavarja fel a gyomrát, hanem az útminőség a ludas, ugyanis olyan hullámos, hepehupás, hogy mi is éreztük kicsit a gyomrunkat.

Baromi hosszú az út, igyekszem nem bele gondolni, csak mindig a pakolásra koncentrálni, és hogy még hány km van a következő megállónkig, különben nem is biztos, hogy elindulnék autóval.

Fényképeket - nemcsak Békéscsabáról - továbbra is a szokásos helyre töltöm.